Valamennyivel több mint egy év kihagyás után igen, úgy éreztem most kedvet kaptam még egy részhez. Az okokat nem részletezném, miért is volt ekkora szünet, de nagy vonalakban legyen elég annyi, hogy elfáradtam ebben a mostani melóban, és annak örülök ha aludni tudok egyáltalán, nemhogy írni.
7.
„Smitty” egy rózsadombi villa ablakán keresztül unottan nézte a kertben a napsütésben lustálkodó három rottweilert. Mindössze néhány lassan kúszó bárányfelhő takarta el a szikrázó napfényt egy-egy kósza pillanatra, a kellemesen langyos fuvallatok itt-ott meglibbentették a fák zöldellő leveleit. Elégedetten nézett végig a kerten, tudta: azt, hogy ezt magáénak tudhatja, csakis magának köszönheti. Mindenben ott látta a munkája gyümölcsét: a míves kovácsoltvaskapun, a terméskő kerítésen (ami méretét tekintve inkább erődfalnak nevezhető), valamint a szüntelenül csobogó apró vizfolyáson, ami mintha soha nem akarna elapadni folyt szüntelenül az előtte elterülő apró tavacskába, melyben aranyhalak lebegtek.
- Főnök, főnök!! - szakította félbe az idilli képet a szoba hátuljából egy mély, karakteres hang, amit néhányan inkább ágyudörgésnek neveznének.
Még egy néhány kósza pillanatig elmélázott, majd anélkül hogy hátra fordult volna így szólt:
- Mondd csak Tunya, hányszor kell még elmondanom, hogy kopogtatás nélkül ne gyere be?
Annak ellenére hogy talán a világ legbékésebb hanghordozásában szólította meg az újonnan érkezőt, az közel 2 méteres mérete ellenére falfehér lett, és legszívesebben 20 centisre zsugorodott volna.
- B..Bocs Főnök, csak azt mondtad hogy ha készen állunk akkor... akkor azonnal...
Smitty megfordult, eleresztett egy mély sóhajt, és úgy nézett Tunyára, mint a gazda a kutyájára, aki annak ellenére, hogy százszor elmondták már neki, még mindig nem tudja hol a helye.
- Nem azt mondtam azonnal, hanem amint lehet. Különben is, tudhatnád hogy illik kopogni ha egy ajtón bemész, ahol van bent valaki. Nem volt gyerekszobád?
Tunya lesütötte a szemét, majd motyogva válaszolt:
- Hát Főnök az a helyzet hogy nem volt... Tudod nálu...
- Csak képletesen értettem, te szerencsétlen... - szakította félbe Smitty. - Na mindegy, akkor mindenki készen van?
- Igen Főnök, mindenki!
- Akkor szedd össze őket, öt percük van hogy a Mercinél legyenek.
- Meglesz Főnök, meglesz!! - és azzal elviharzott, méretét megszégyenítő gyorsasággal.
Smitty még egyszer kinézett az ablakon, és azon morfondírozott, milyen nehéz manapság jó munkaerőt találni, majd elindult a garázs felé.
Mikor a bejáraton kilépett, a három rottweiler annak ellenére hogy bőven felnőttkorba voltak, egyből felpattantak és kiskutya módjára ugrálták körül.
- Jólvan, jófiúk! - paskolta meg a három kutyát, majd miközben elindult még odavetette nekik – Úgy néz ki ma este lesz egy kis játékszeretek...
A kocsinál már várta Tunya, azóta már kicsit büszkébb tartásban, hogy sikerült időben összeszednie mindenkit. Ott volt a „Deres” is, akit azért hívtak Deresnek, mert az arcáról soha nem lehetett semmiféle érzelmet leolvasni. Egyesek azt mondták azért, mert egyszerűen nincsenek érzelmei. Ezt jól tükrözte, hogy ebben a napsütésben is ugyan fekete bőrdzsekiben volt, mégsem volt még csak egy izzadtságcsepp sem az arcán. Vékony, de kisportolt, agilis alkattal rendelkezett, mégsem érezte egy kigyúrt kidobó sem ha olyan helyen voltak, hogy belekötne. A harmadik a társaságban „Hekker” volt, akit kockább olvasóink valószínűleg sejtenek miért is hívnak így, kevésbé kockáknak legyen elég annyi, hogy ért a számítógépekhez, valamint a műszaki dolgokhoz. Fekete téglalapkeretes szemüveg volt rajta, valamint egyszerű hétköznapi farmer és egy fehér póló, amire az volt írva feketével hogy „I worship 10110011101 „.
Smitty megállt, végignézett rajtuk. Azok visszatekintve egy farmernadrágos, fekete inges középkorú férfit láttak, kopasz fejjel. Egyszerűen jellemezve az a tipikus „fusizós” alkat, de valahogy mégis valamivel elegánsabb összképet nyújtott.
- Akkor készen vagyunk ugye?
- Készen Főnök! - tudatta vele a kompánia.
- Akkor befelé a Mercibe, máris indulunk.
És azzal beszálltak a fekete CLS 550-es Mercedesbe, és elindultak a hegyről a belváros felé.
8.
Tiszai Péter éppen a hatodik óráját töltötte a lottózóban. Furcsamód szerette a munkáját, habár az nem éppen nevezhető izgalmasnak, vagy éppen változatosnak, neki valahogy mégis tetszett, immár hetedik éve. A fizetés elviselhető, és habár kitudott volna néha halászni egy-két húszezrest, ő mégsem tette. Úgy érezte, hogyha az elveit feladja, akkor mi marad neki? Márpedig az egyik elve az volt, hogy ne lopjon.
Pedig lehet jobban járt volna – tavaly megúszott volna egy kellemetlen helyzetet, amikor is a bankja bejelentette hogy a havi törlesztőrészlete 5500 forintról 45000 forintra emelkedett. Az indok: válság van, és gyengül a forint. Normális ember tudta hogy ez akkoris irreális mértékü emelkedés, de ez egy ilyen ország, ahol a bank bármit megtehet, állambácsi még ki is menti mindezek ellenére egy 500 milliárdos segéllyel, nemszámít. Nade mielőtt még nagyon belemerülnénk, visszatérve: ezzel a kölcsönnel igencsak szorult helyzetbe került, és nem sokon múlott hogy elveszítse az óbudai másfélszobás öröklakását, ezért megpróbált más bankhoz fordulni kölcsönért, de azok sorra elutasították, mondván: az egyik banknál tarthatatlan tartozása van, nem tudná megadni, a lakására meg már pályázik a bank, úgyhogy ez van. Azóta már bánja hogy a jól hangzó, „megokosítható” deviza alapú kölcsönbe vágott. Mivel a bankok sorra elutasították, elkeseredettségében - egyik ismerőse javaslatára – ugyan nem szívesen, de kétes küllemű alakoktól vett fel kölcsönt. Ők viszont olyan kamatot számoltak fel, ami eleinte tartható volt, később már nem. Így a banknak már nem tartozott, de ezeknek az egyéneknek annál inkább, és a visszafizetés el, elmaradozott.
De ezek a gondolatok most nem aggasztották Tiszai Pétert, tudván hogy van még egy öt perces szünete, és már csak két óra van hátra a műszakból. Az emberek serényen jöttek be, hogy feladják a lottószelvényeket. A falakon mindenhol plakátok hírdették, hogy hülye aki nem játszik, hiszen itt csak nyerni lehet, akár óránként 1 milliót. Miközben egy egyértelműen függő idős néni huszonharmadik szelvényére mondta hogy sajnos nem nyert, a szeme sarkából a környékhez szokatlanul csillogó fekete Mercedest látott leparkolni. Ilyet se látni erre minden nap... A kocsiból négy forma szállt ki, akik az ablak bal oldalán eltüntek, csak annyit látott hogy a lottózó felé jöttek, nem látta pontosan kik voltak azok. Úgy érezte, most jött el az idő hogy egy cigiszünetet tartson, amikor a néni csalódottan, és pár üres szelvénnyel kiment, szólt a munkatársának hogy kivesz egy ötöst, majd kiment az ajtón.
El is indult az ajtótól balra, nem is nézte az előtte levőket mert a cigijét próbálta meggyújtani, amikor egyszer csak egy ismerős hang szólította:
- Petikém, Petikém... Sok a meló, kell egy kis szünet, mi?
Abban a pillanatban elkezdett csillagokat látni, és meginogott alatta a talaj. „Úristen, ezek eljöttek a törlesztőért!!!” pánikolt magában, majd hebegve-habogva visszaszólt:
- Smi...smiii...smiitty szóltam hogy a jövő héten megadom, cs...csö..csaak még nem jött meg a fizu, meg a....
- Péter, Péter... a múlthéten is ezt mondtad. Azt hiszed szórakozhatsz velem? Válság van, érted? Nem azért adtam kölcsön, hogy én szívjak. Azt akarod, hogy én szívjak miattad? Igen?! - förmedt rá a sóbálvánnyá változott lottósra.
- Perszehogynem, ugyan már, eszembe se jutna, hisz tudod hogy megadom ha tudom, tudod...
- Hát most meg fogod adni, így vagy úgy – közölte vele Smitty, majd Tunyához fordult – Fogd meg, velünk jön! - mire a kolosszus egy könnyed modulattal a kocsihoz „kísérte” Pétert.
- Erre igazán semmi szükség – próbálkozott – Garantálom hogy meglesz...
- Ebben egészen biztos vagyok. - szakította félbe Smitty, majd ő beült az anyósülésre, Hekker a volán mögé, a többiek pedig hátra, Pétert közrefogva.
A Mercedes kilőtt, és Péternek fogalma sem volt, mit akarnak vele a hitelezői.
