Fjobber Blogja - Fájni fog

 Alig tettünk meg pár lépést, éreztem, hogy valami kezd nem éppen okés lenni. Mindenki megállt egy cigire rágyújtani, én pedig addig azon tünődtem, hogy már megint az van, hogy akármennyire próbálok fókuszálni, az a csillag amit kinéztem magamnak nem tud kevesebbnek látszani kettőnél, de alapjáraton inkább három. Annak ellenére hogy tudtam, hogy ez mihez fog vezetni, makacsul küzdöttem az alkohol mellékhatásai ellen, nem gyújtottam rá hátha akkor jobb lesz. A gond csak az, hogy sajnos én olyan vagyok, aki egészen addig nem érzi a piát amíg már késő. És az egészben a legrosszabb az, hogy ez régebben másképp volt, tudtam hol kell leállni, és akkor még kellemes állapotban is voltam. Ez a mostani helyzetre egyáltalán nem mondható el.

– Nézd már a Fjobbot, kicsit bekészült! - mutatott felém DD, és a többiek jót mulattak rajtam, epikus küzdelmem minden bizonnyal az arcomon is tükröződött, habár az ő helyzetük sem tűnt túl rózsásnak. Gondolom nekik ez volt a terelési taktikájuk.
Mármint gyanítom ők is ezt a taktikát választották a rosszullét leküzdésének, márpedig azt, hogy elterelik róla a figyelmet. Nálam ez bevált, pl ha buliba nagyon kivagyok, akkor bemegyek táncolni egy órát, utána jobban leszek. Sajnos ez csak akkor működik ha tetszik a zene, ha nem, akkor elkezdek azon filózni, hogy miért szar a zene, ebből eszembe jut a rosszullét, és akkor szólok a többieknek hogy én most megyek és dobok egy sárgát.
– Álljunk meg – közölte Hunt, és mindenki azt hitte, hogy ő az est első áldozata. Valójában csak tett pár lépést és elment könnyíteni magán. Talán Aptya tünt mindannyiunk közül a leginkább jól levőnek.
– Látjátok – kezdte – Én ezért iszok Metaxát!. Annak ellenére hogy tömény, nincs tőle semmilyen rosszullét, ízre is kiváló, mondhatni fenséges. Ha nem ittam volna egy zombit az elején, most szinte józan lennék, amolyan kellemesen ittas, de mégsem bebaszva. Nem mintha most be lennék baszva, annál egy kicsit kevésbé vagyok kész, de azért kicsit jobban mint ha csak Metaxáztam volna...
A hosszú monológok Aptya részéről arra engedtek következtetni, hogy valóban be van készülve, akkor szokott nagyon hosszan kifejteni mindent. Ami mellesleg jó dolog, mert fegyverként szolgál a rosszullét ellen – a rosszullét helyett rá koncentrál az ember. Nekem is koncentrálnom kellett, hogy megértsem minden szavát, habár ez normál esetben nem lenne túl nagy kihívás, ilyenkor az egyszerű beszédet is emészteni kell.
- Bocs, hogy közbeszólok – kezdte DD – De nem ülünk le egy kicsit ide a padra?
És valóban, éppen egy pad mellé értünk, úgy határoztunk, kicsit megpihenünk a megerőltető 100 méter séta után.
„Ne nézz le, ne nézz le” – gondoltam magamban, nameg azt, hogy ilyenkor a lefele nézés miért vezet rosszulléthez, és az egyenes nézés miért nem? Biztosan erre is van valamiféle tudományos magyarázat... Basszameg csak lenéztem!
– Főjj bazz Metaxa, gyáhh – kapcsolt épp időben Hunt, Aptya előző monológjára válaszképp.
– Á nem tudod te mi a jó – válaszolt Aptya – És a Jäger? Olyan mintha valami szirupot innál, még 10 perccel utána is azt a hülye mellékízt érzed a szádban meg a torkodban. - látványosan kirázta a hideg.
– Bár nem érezném... – tettem hozzá egy böfögés keretében – Blöáhh ez Jägeres volt... Tulajdonképpen hányat is ittunk az este?
– Hát volt egy amikor a csajok odaültek, meg volt egy neked egyből utána me elbasztad, és innentől elvesztettem a fonalat, olyan 6 biztos lecsúszott. – magyarázta DD.
– Volt az 8 is! – vágott közbe Hunt, még a bekészült arc mögül is látszott a diadal a tekintetében, hogy ennyit megitatott velünk.
Nem válaszoltam, csak fogalmam sincs miért, elkezdtem gondolkozni azon hogy 8 Jäger az már végzetes mennyiség e, számításba véve, hogy mennyi kajáltam mennyire vagyok kipihent, mintha ez számítana jelen esetben igazából. Egy felszökő rosszullét egyből kizökkentett a gondolatmenetemből, szerencsére még kezelhető volt. Hideg futott végig a hátamon és a karomon, sajnos emlékszem arra hogy ez minek az előjele. Egyre mélyebben, és egyre gyakrabban kellett levegőt vennem. Ezen is elgondolkoztam, hogy miért kell ilyenkor az embernek több oxigén...
– Minden rendben Fjobb? – kérdezte DD – Elég cefetül nézel ki...
– Hát most még rendben de sztem el kéne kezdeni sietni vissza a szállásra – közöltem a megnyugtatónak nem éppen nevezhető választ.
Olimpikonokat megszégyenítő tempóval kezdtünk a szállás felé menni, mi legalábbis annak éreztük, a teljesítményt pedig emberfelettinek, amivel küzdöttem a rosszullét ellen. Egy-egy gyengébb pillanatomban úgy voltam megadom magam a magasabb erőnek, és leülök egy kicsit akárhova, de szerencsére sikerült értelmet ráznom a fejembe.
– Fjobb tényleg elég szarul nézel ki – közölte Hunt, és Aptya pillantása ugyanezt a véleményt közölte.
– Nem hiába mondtam, hogy siessünk... És nem akarom azt mondani, hogy már megint miért kellett addig itatni, hogy bekészüljek... – válaszoltam.
– Most kivételesen nem is szóltál, hogy sok úgyhogy pszt. De ha már itt tartunk, egy tripla abszint? – kérdezte vigyorgó arccal.
Az emlék fájdalmasan hasított a tudatomba, a bizonyos tripla abszint legendája, amit korábban már biztos hogy említettem. Ezúttal sajnos az izét is valahogy éreztem a számban, úgyhogy egy atlétát megszégyenítő ugrással a közelben lévő utcai szemetes felé fordulva búcsút intettem az este fogyasztott mindenféle dolognak. Mikor végeztem csak ennyit tudtam mondani: – Fú, baze. Fúúú, bazeee....

Ez a kis eset a többiekre józanító hatással volt, biztosan azért mert szembesültek azzal milyen tortúra vár rájuk ha nem szedik össze magukat.
- Looool vaz – kezdte Hunt – nem gondoltam volna hogy az abszintos ilyen hatással lenne... Én miért nem tudok hányni soha? – panaszkodott.
Ezt soha sem értettük, hogy Hunt miért szeret piától hányni, és mivel a válasza rendszerint az volt hogy „mert az jó”, ez örök rejtély marad.
A könnytől nem látva, a nyári éjszakában fázva vonszoltam magam a továbbiakban. Milliomodszorra is megfogadtam, hogy többet egy kortyot se iszok, legalábbis töményet azt tuti hogy nem. És most tényleg, nem úgy mint eddig. És igen, tudom, hogy már sokszor mondtam, de ez most más. A lelkemet eladtam volna egy üveg multivitaminért.
Mint vert sereg érkeztünk meg a szállásra, a portás kicsit sem meglepve nézett ránk, bár rám egy kicsit szánakozva. Minden bizonnyal ez itt eléggé megszokott látvány. Még egy gyors kérdezz felelek során kiderült, hogy alkalmas vagyok a liftezésre, így hát kissé vonakodva, de mindannyian beszálltunk egy liftbe. Nekem már nem volt erőm reagálni, de Hunt a többiekre a sikerrel hozta a frászt amikor berosszulást tettetett.
– Reggel mikor találkozzunk? – kérdezte DD a telóját nézve. – Most van 2:14.
– Szerintem ráérünk délig – válaszoltam – minimum délig...
Mindenki elfogadta a körülbelüli időpontot, és elfoglaltuk a szobáinkat. Az ajtón belépve egy helyre dobáltam a ruháimat, és a fürdőszobába mentem, hogy megmossam kicsit az arcomat. Talán jobb is hogy a tükörbe csak egy futó pillantást vetettem véreres tekintetemre, így nem lettek rémálmaim a látványától. Visszamentem, és kint még hallani lehetett, hogy Aptya kiment a teraszra rágyújtani egy cigire, és még halkan hallottam, hogy felhívott valakit telefonon. Az már nem derült ki hogy kit, mert pillanatok alatt elaludtam.

 Pontosan ahogy sejtettem, az ital kissé erősebb volt mint az otthoni verzió, de ízre sokkal jobb, így nem kis önuralomra volt szükségem, hogy le ne húzzam egybe. A többiek is elismerően dőltek hátra a székükben. Ők a helyet csodálták, én pedig farkasszemet néztem az asztalon a pohárral: „lassan fogom inni, lassan fogom inni, akármilyen finom...”.

Az embernek van egy olyan megmagyarázhatatlan képessége amit úgy hívnak hatodik érzék. A legfurcsább az egészben hogy ha valamikor kézzelfogható jelet ad ez az érzék, akkor az ember gond nélkül elfogadja, hogy van ilyen, de normál esetben ragaszkodik ahhoz hogy ez biztosan csak véletlen, ilyen nem létezik. Nekem épp az utóbbi járt a fejemben amikor az a bizonyos érzés fogott el, amit legkönnyebben talán úgy lehet leírni hogy „érzem a szemét a hátamon”. Mivel már amúgy is kezdett dolgom támadni, közöltem a többiekkel hogy pill, és a mosdó felé vettem az irányt.
Útközben persze a szemem sarkából szemügyre vettem azt a részt ahonnan éreztem a tekintetet, és igazam volt, az asztalnál ülők még mindig a többieket bámulták. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindig igyekszem kerülni a feltűnést, úgyhogy egyelőre nem néztem meg alaposabban hogy kik is figyelik a srácokat.
„Vajon ők is megpróbálják lassan inni a piát?” - efféle mélyenszántó gondolatokkal gyötörtem magam, miközben már a kezemet mostam kifele jövet. Valamint eszembe jutott még hogy meg kéne figyelni kik hesszelik a többieket...
- Ő aki most kijön a wc-ből ő a társaság negyedik tagja! - mutatott felém Aptya, miközben a már mellette ülő mosolygós, első ránézésre spanyolos beütésű barnának mutatott be sorra mindenkit. Vele szemben Hunt mellett a sarokban is ült egy szőke napbarnított, és az asztal ahonnan figyeltek minket üres volt, biztos azért hesszeltek mert ide akartak ülni. Mikor az asztalhoz visszaértem láttam, hogy a zombie-s poharam mellett már ott egy 5 centis Jägeres is, meg egy üveg zöld Tuborg. Egyáltalán nem lepett meg, az ilyen meglepetések Huntnál megszokottak.
- Höre! - köszöntöttek DD-vel, akinél tőle viszont szokatlan módon ugyanúgy ott figyelt a Jäger és a Tubi, és mostanra tünt fel hogy mindkettejük koktélospohara már üres.
- Ezt szépen lehúztátok – mondtam – Csak fejbe ne vágjon!
- Miaz, puding vagy? - kérdezte Hunt – Inkább igyál vaze!
Mit is lehet tenni ilyenkor, lehúztam a zombie-t, legalább nem kell azzal szenvednem hogy visszafogjam magam. Eközben Aptyának rögtönzött spanyol nyelvleckét tartott a mellette ülő csaj, akinek még mindig nem kérdeztem meg a nevét, a Hunt mellett ülő meg várta hogy végre szóba elegyedhessen Hunttal, nem akart közbeszólni. Hunt meg látszólag kerülte azt hogy beszélgetést kezdeményezzen. Vagy csak még nem tud, és ez az oka annak hogy hirtelen kirendelte a piákat?
- Min filózol Fjobb? - szakította félbe gondolatmenetemet DD.
- A semmi kül – válaszoltam – de most hogy így kérdezed, azon elgondolkodtam hogy ha itt beállunk hogy találunk vissza a szállásra.
- Nem kell mindenen aggodalmaskodni, legalább most szabadulj fel egy kicsit! Hányszor leszel még életedben Ibizán?
Kissé megleptek DD szavai, de teljesen jogosnak tartottam, úgyhogy fogtam a Jägeremet és egy lendülettel legurítottam. Nem kellett volna, mert Hunt már épp beszélgetni kezdett volna a csajjal, de ezt meglátva, szúrós tekintettel nézett rám.
- És a koccintás hol marad? - kérdezte, és azzal a lendülettel ki is kért mégegyet.
Ellazulás ide vagy oda, erre gondolhattam volna. Az iratlan játékszabályok azt diktálják, hogy felest együtt gurítunk, és ha elbasztam – hát akkor tolhatok le még egyet.
Eközben Aptyának is kihoztak egy Metaxát, az utóbbi időben ez lett a kedvence. Amit kicsit furcsának tartottam, hogy a lányok csak kólát ittak. A szokásos köszöntéssel koccintottunk, és mindannyian legurítottuk a felest. Éreztem, hogy marja a torkomat és a gyomromat is a szesz, úgyhogy gyorsan öblítettem egy kis Tuborgal.
Az este ment a maga menetrendjében ahogy azt sejteni lehet, az első napi „megnézzük a nevezetesebb helyeket” túrából az lett hogy az első helyen beálltunk. Ekkorra Hunt már nagyban társalgott a mellettem ülővel, az Aptya melletti csajon már szemmel látható volt a rajongás, én pedig DD-vel beszéltem az élet nagy dolgairól. És ekkor következett be az amitől tartottam...
Mikor Hunt az isten-tudja-hanyadik kört rendelte ki, a mellette ülő csaj megkérdezte hogy mit dolgozik hogy ilyen jól megy neki.
- Röhögni fogsz – kezdte – sőt, tudom hogy úgysem hiszed el, de megnyertem a lottó ötöst! Tudod hogy mennyi volt a nyer... - a mondatot már nem tudta befejezni, mert magam mellé rántottam, mintha koccintani akarnék vele. DD vette a lapot és a csajnak kezdte magyarázni hogy mindenfélre hülyeségeket összehord ha sokat iszik, múltkor pl beadta hogy...
- Hunt baze! - suttogtam neki – nem biztos hogy jó ötlet világgá kürtölni a dolgot!
- Jóóó, de. - kezdte a választ – Úgyse fogja elhinni, és ha elhiszi akkor sincs semmi. Tényleg nem tudom miért stresszelsz mindenen.
- Jó, csak gondoltam biztos ami biztos... - mondtam, majd hogy a feszült légkört megtörjem hozzátettem: - Fenékig!
A hangulat visszaállt normál állapotra, néhány perccel később azonban a csajok közölték hogy menniük kell. Köszönőre fogták, Aptya pedig buzgón nyomkodott valamit a telefonján.
- Hát halljátok – kezdte – Megadta a számát, azt hiszem lesz kivel lemenni majd strandolni! Mondtam neki ugorjon fel a szálláshoz majd valamikor, azt mondta mindenképp fog.
Erről jutott eszembe: - És Apty, egyébként hogy hívják? Egész este elfelejtettem megkérdezni.
- Húú bazz... - közölte gondterhelt arccal – az a baj hogy én sem vágom!
Erre meg is lett a hangulat az este hátralevő részére, egészen amíg éjfél körül nem döntöttünk úgy hogy elindulunk hazafelé. Meglepő módon Achillea a kijáratig kísért minket, és amikor hátat fordítottam megint tekintetet éreztem a hátam mögött. Achilleáét, hogy Aptyára iszonyat féltékenyen néz.

9.

Hatalmas pálmafák szegélyezte úton indultunk el a Hoteltől a belváros irányába. Az otthoniakkal ellentétben itt csakúgy pezsgett az élet éjszaka, nem úgy mint Nagykovácsiban ahol az égvilágon semmi nem történik.

Itt-ott fiatalok mosolyogtak padokon ülve, családok sétáltak kézen fogva, valaki éppen a munkába sietett. Szürreális kép ez nekünk, Magyarok számára, hogy boldog embereket látunk az utcán. Az pedig még inkább, hogy ebben a városi forgatagban a földön még csak egy cigarettacsikket sem találni, a szemetelést errefelé nem honorálják. A Paseo Maritimo a kikötő mellett húzodó partmenti utca volt, ott balra fordultunk a Calla De Isidoro Macabich-en, hogy elinduljunk a centrum felé.

- Vazz, ezek az utcanevenek! Káládeisi... Hogy mi?! - adott ily módon hangot csodálatának Hunter.
Teljességgel idegennek éreztük magunkat ebben a színes, vidám, és lenyűgöző környezetben. Úgy gondoltam, nem ártana némi bátorságot meríteni, mert így csak megszeppenve sétálgatunk.
- Nem ugrunk be valahova koktélozni egyet? Elvégre arról volt szó, hogy térképezzük fel a város említésre méltó pontjait.
- Bennevagyok – válaszolt DD – nem tudom miért, de úgy érzem, hogy mintha egy év telt volna el tegnaptól, és a gyomorfájásom meg egyéb bajaim megszüntek volna.
Értetlenül néztünk rá a többiekkel.
- Miért pont egy év? - kérdezted DD-t.
- Nemtudom – válaszolta – sőt, egészen pontosan egy év, és néhány nap!
Nem tudtuk mire vélni DD hangulatát, biztos napszúrást kapott.
- Hössima – helyeselt Hunt is, és Aptya is serényen bólogatott.
Úgyhogy elindultunk tovább a fájdalmasan hosszú nevű utcán, és kisvártatva meg is találtuk amit kerestünk: Guaraná's Coctail Lounge.

- Höhöjj!! - kurjantottam bele az éjszakába, amin a többiek szakadni kezdtek a röhögéstől. - Ibizán koktélozunk!!
Érdekes hangulata van a helynek, erre gyorsan rájöttünk miután beléptünk. A fal mentén római stílusú oszlopok találhatók, arany babérlevél díszítések, mintha csak ókori római kori díszpolgárokként léptünk volna be. Az asztalok a falak mentén, boxokban foglaltak helyet, ahol 6-8 ember ülhetett kényelmesen a vörös bőrfotelekben. Az egész összképbe csak annyi modern volt, hogy a pultnál virítottak a különféle piásüvegek. Gyorsan meg is talált minket egy arany karpereces, arany tógába öltözött felszólgáló, akit mi inkább közénk szállt istennőnek neveztünk volna.

- Üdvözöllek benneteket - szólított meg minket – Achillea vagyok, a házigazdátok az estére. Kövessetek!
Nem kellett kétszer mondani, megbabonázva indultunk a jelenség után. Kecses léptekkel haladt előttünk, rá-rámosolyogva az asztalnál ülőkre, míg el nem értünk egy üres asztalhoz, a helység sarkában.
- Remélem megfelel nektek ez a hely.
- Tökéletes, tökéletes – habogtam, miközben észre sem véve szemléltem az adottságait. Szinte éreztem hogy Aptya a hátam mögül szemérmetlenül pásztázza kisérőnket. Achillea számára minden bizonnyal nem volt szokatlan az ilyen bánásmód, egyáltalán nem vette zokon látszólag, sőt mintha kicsit tetszett is volna neki az hogy körülrajongják.
- Rendben, akkor már is hozok egy itallapot. - azzal ellibbent, egy másik asztal irányába, ahol hasonló tekintetekkel fogadták miközben a rendelést felvette.
Távozásától kicsit kijózanodva helyet foglaltunk, és azt vettük észre hogy Aptya utánozhatatlan kujon vigyorral nézi a felszolgálót.
- Eptáj, vaze! - mondtuk neki, amit akkor szoktunk, amikor pontosan így néz egy csaj után. Ekkor fogta magát, az asztal fölé hajolt, mire mi is így tettünk.
- Halljátok!!! Én szerelmes vagyok! Láttátok milyen... - részletezte a továbbiakban Achillea testi adottságait.
- Naigen, nemsemmi az biztos – helyeselt DD. - Mondjuk nekem csak nézni szabad jelenleg.
Sajnálóan néztünk DD-re. Itt van Ibizán, ahol a világ minden tájáról összegyűlnek az egzotikus nők, ő meg nem tehet semmit.
- Azthiszem Hunttal akkor meg kell majd verekednetek Aptya a csajért. Pultos is, és szőke is – említettem, mire Hunt eleresztett egy „Ó-lol”-t.
- Nálunk miért nem tudnak ilyen helyek lenni? - méltatlankodott Hunter, gyorsan témát váltva – Miért kell ahhoz elmenni a világ végére, hogy egy jó helyen tudjunk szórakozni?
- Igazából van – válaszoltam Huntnak – Nyáron, a Balatonon, és annyian vannak hogy be se férsz. De igaz, itt tele van minden hangulatos helyekkel.
- Költözzünk ki! - javasolta DD poénból, de valahol belül mindenki fontolóra vette a dolgot.
Ekkor tért vissza mosollyal az arcán házigazdánk, szerintem még álmában is ott volt rajta, az embernek olyan érzése volt hogy ez a nő soha nem volt egy percig sem szomorú. Letett mindenki elé egy itallapot, és így szólt.
- Öt perc múlva ittvagyok, remélem addig sikerül választani.
- Hát ugyan nagy ínyencek vagyunk – kezdte Aptya nemesi hanglejtéssel, legjobb angoltudását elővéve – de természetesen megpróbáljuk.
Achillea biccentett, majd ismét ellibbent az asztalunktól.

- Láttátok?! - szólt oda hozzánk Aptya – Totál belém van esve.
- Ezt mégis miből gondolod? - kérdezte DD.
- Hát nem láttok? - „Förmedt” ránk Aptya – Ahogy nézett!
- Teljesen normálisan nézett, márha ez a mosoly normálisnak számít. Errefelé legalábbis lehet hogy az, otthon semmiképp. - kommentáltam.
- Á, nem értetek ti ehez – legyintett Aptya.
- Jóóóóó!! - kerekedett el Hunter szeme, amikor kinyitotta az itallapot – Ezeknek van Zombiejuk. Emlékeztek? - kérdezte mindekitől.
Már hogy ne emlékeztünk volna. Az a nap több éve volt már, de mi csak úgy hivjuk azóta is hogy „az a bizonyos szerda”, és ha szerdai napra esik az ivás, akkor mindig tudjuk hogy jól fog sikerülni, mert szerda van. Azon a bizonyos szerdán ugyanis az történt, hogy életünkben először, és azóta utoljára Zombie-t ittunk. Gyorsan rájöttünk mennyire alattomos egy pia – az ember legurítja, mintha csak málnaszörp lenne, aztán nem sokkal később úgy fejbevágja, hogy úgy érzi magát mint egy élőhalott – az ital nevéhez hűen.
- Én nemtom, biztos be akarunk ma készülni? - kérdezte DD – elvileg városnézünk vagy mi.
- Jajjmár egy Zombietól nem fogunk fejreállni – nyugtatta Hunter.
- Hát, azon a bizonyos szerdán is Zombieztatok... – figyelmeztetett minket DD.
- Jó de akkor mást is ittunk – vágott közbe Hunt. - Na akkor egy Zombie? - kérdezte a társaságtól.
- Hösima – kurjantott Aptya – Mert mi nem szarral gurigázunk!
Én már előre féltem a hatásaitól, úgy éreztem itt kicsit komolyabban keverik mint az Ördiben. Ahogy az Ördire gondoltam úgy éreztem hogy már egy örökkévalóság óta nem voltam ott, pedig pár napja volt hogy Hunt bejelentette ott a lottónyereményt.
- Hát... a fasssszom küldjük – adtam meg magam.
- Erről van szó! - örült Hunter – De Fjobb te kéred ki.
- Miért én? - kérdeztem.
- Hát, mert nekem szar az angolom.
- Dehogy szar – nyugtattam – teljesen jó, mint azt már mondtam párszor, csak mindig bebeszéled magadnak hogy szar.
- Jóó, de. - közölte Hunter válaszképp – Akkor is szar és kész, úgyhogy kérd ki pls.
- Na majd én kikérem akkor, engem úgyis imád – szólt közbe Aptya, és elfogadtuk a döntését.
Le is telt az ötperc, és – ahogy azt trendi körökben mondani szokás – hostessünk meg is érkezett.
- Igazából a választék remek, sőt... kiváló! - vette elő ismét nemesi stílusát Aptya. - Úgy döntöttünk, hogy négy Zombiet kérnénk.
- Huhh – lepődött meg Achillea – Ti aztán nem vagytok kispályások, egyből a durvával kezditek.
- Naigen, mi aztán nem vagyunk kispályások, az egészen biztos – közölte Aptya, és lopva eleresztett egy kacsintást felé. Mi meg erőlködtünk hogy visszatartsuk a röhögést, amit Aptya kujon viselkedése keltene.
- Másvalamit esetleg? - kérdezte még a felszolgáló.
- Nem, egyelőre csak ennyi – közölte Aptya, és azzal el is indult Achillea a piákért.
- Na látjátok – fordult hozzánk – Imád. Egyszerűen imád. - majd egy fogpiszkálóért nyúlt, és kényelmesen hátradőlt a foteljében, miközben azt rágcsálta macsó módjára, és le nem vette a szemét a már magát kicsit zavarban érző felszolgálóról.
- Ja jut eszembe – fordultam DD-hez – ha minden jól megy neked jó éved lesz, mondtad mész ki a Kanári szigetekre? - kérdeztem.
- Jajaja! Ha minden jól megy, megyek ki három hónapra, ha bejön a meló ott. - válaszolt.
- Szakaggyálmeg – reagált Hunter – Milyen jó dolga van már mi? Ibiza, Kanári szigetek..
- Hehe naigen, akinek bejött az élet... - vigyorgott DD.
Időközben meg is érkeztek a koktélok, Aptya az ővét átvéve mélyen Achillea szemébe nézett, és annak reakcióját elnézve kezdtünk alapot adni Aptya állításának, miszerint imádja a felszolgáló.
- Hát akkor – emelte poharát Hunt – Inni szép!
- Inni jó – folytatta DD.
- Inni kell – szólt Aptya.
- Ezért iszunk! - fejeztem be, majd jóízüen kortyoltunk a Zombieból.
Észre sem vettük a hely okozta meglepettségünkben, hogy az egyik asztalnál ülők végig figyeltek minket.

Valamennyivel több mint egy év kihagyás után igen, úgy éreztem most kedvet kaptam még egy részhez. Az okokat nem részletezném, miért is volt ekkora szünet, de nagy vonalakban legyen elég annyi, hogy elfáradtam ebben a mostani melóban, és annak örülök ha aludni tudok egyáltalán, nemhogy írni.

7.

„Smitty” egy rózsadombi villa ablakán keresztül unottan nézte a kertben a napsütésben lustálkodó három rottweilert. Mindössze néhány lassan kúszó bárányfelhő takarta el a szikrázó napfényt egy-egy kósza pillanatra, a kellemesen langyos fuvallatok itt-ott meglibbentették a fák zöldellő leveleit. Elégedetten nézett végig a kerten, tudta: azt, hogy ezt magáénak tudhatja, csakis magának köszönheti. Mindenben ott látta a munkája gyümölcsét: a míves kovácsoltvaskapun, a terméskő kerítésen (ami méretét tekintve inkább erődfalnak nevezhető), valamint a szüntelenül csobogó apró vizfolyáson, ami mintha soha nem akarna elapadni folyt szüntelenül az előtte elterülő apró tavacskába, melyben aranyhalak lebegtek.

- Főnök, főnök!! - szakította félbe az idilli képet a szoba hátuljából egy mély, karakteres hang, amit néhányan inkább ágyudörgésnek neveznének.
Még egy néhány kósza pillanatig elmélázott, majd anélkül hogy hátra fordult volna így szólt:
- Mondd csak Tunya, hányszor kell még elmondanom, hogy kopogtatás nélkül ne gyere be?
Annak ellenére hogy talán a világ legbékésebb hanghordozásában szólította meg az újonnan érkezőt, az közel 2 méteres mérete ellenére falfehér lett, és legszívesebben 20 centisre zsugorodott volna.
- B..Bocs Főnök, csak azt mondtad hogy ha készen állunk akkor... akkor azonnal...
Smitty megfordult, eleresztett egy mély sóhajt, és úgy nézett Tunyára, mint a gazda a kutyájára, aki annak ellenére, hogy százszor elmondták már neki, még mindig nem tudja hol a helye.
- Nem azt mondtam azonnal, hanem amint lehet. Különben is, tudhatnád hogy illik kopogni ha egy ajtón bemész, ahol van bent valaki. Nem volt gyerekszobád?
Tunya lesütötte a szemét, majd motyogva válaszolt:

- Hát Főnök az a helyzet hogy nem volt... Tudod nálu...
- Csak képletesen értettem, te szerencsétlen... - szakította félbe Smitty. - Na mindegy, akkor mindenki készen van?
- Igen Főnök, mindenki!
- Akkor szedd össze őket, öt percük van hogy a Mercinél legyenek.
- Meglesz Főnök, meglesz!! - és azzal elviharzott, méretét megszégyenítő gyorsasággal.
Smitty még egyszer kinézett az ablakon, és azon morfondírozott, milyen nehéz manapság jó munkaerőt találni, majd elindult a garázs felé.
Mikor a bejáraton kilépett, a három rottweiler annak ellenére hogy bőven felnőttkorba voltak, egyből felpattantak és kiskutya módjára ugrálták körül.
- Jólvan, jófiúk! - paskolta meg a három kutyát, majd miközben elindult még odavetette nekik – Úgy néz ki ma este lesz egy kis játékszeretek...
A kocsinál már várta Tunya, azóta már kicsit büszkébb tartásban, hogy sikerült időben összeszednie mindenkit. Ott volt a „Deres” is, akit azért hívtak Deresnek, mert az arcáról soha nem lehetett semmiféle érzelmet leolvasni. Egyesek azt mondták azért, mert egyszerűen nincsenek érzelmei. Ezt jól tükrözte, hogy ebben a napsütésben is ugyan fekete bőrdzsekiben volt, mégsem volt még csak egy izzadtságcsepp sem az arcán. Vékony, de kisportolt, agilis alkattal rendelkezett, mégsem érezte egy kigyúrt kidobó sem ha olyan helyen voltak, hogy belekötne. A harmadik a társaságban „Hekker” volt, akit kockább olvasóink valószínűleg sejtenek miért is hívnak így, kevésbé kockáknak legyen elég annyi, hogy ért a számítógépekhez, valamint a műszaki dolgokhoz. Fekete téglalapkeretes szemüveg volt rajta, valamint egyszerű hétköznapi farmer és egy fehér póló, amire az volt írva feketével hogy „I worship 10110011101 „.
Smitty megállt, végignézett rajtuk. Azok visszatekintve egy farmernadrágos, fekete inges középkorú férfit láttak, kopasz fejjel. Egyszerűen jellemezve az a tipikus „fusizós” alkat, de valahogy mégis valamivel elegánsabb összképet nyújtott.
- Akkor készen vagyunk ugye?
- Készen Főnök! - tudatta vele a kompánia.

- Akkor befelé a Mercibe, máris indulunk.
És azzal beszálltak a fekete CLS 550-es Mercedesbe, és elindultak a hegyről a belváros felé.

8.

Tiszai Péter éppen a hatodik óráját töltötte a lottózóban. Furcsamód szerette a munkáját, habár az nem éppen nevezhető izgalmasnak, vagy éppen változatosnak, neki valahogy mégis tetszett, immár hetedik éve. A fizetés elviselhető, és habár kitudott volna néha halászni egy-két húszezrest, ő mégsem tette. Úgy érezte, hogyha az elveit feladja, akkor mi marad neki? Márpedig az egyik elve az volt, hogy ne lopjon.
Pedig lehet jobban járt volna – tavaly megúszott volna egy kellemetlen helyzetet, amikor is a bankja bejelentette hogy a havi törlesztőrészlete 5500 forintról 45000 forintra emelkedett. Az indok: válság van, és gyengül a forint. Normális ember tudta hogy ez akkoris irreális mértékü emelkedés, de ez egy ilyen ország, ahol a bank bármit megtehet, állambácsi még ki is menti mindezek ellenére egy 500 milliárdos segéllyel, nemszámít. Nade mielőtt még nagyon belemerülnénk, visszatérve: ezzel a kölcsönnel igencsak szorult helyzetbe került, és nem sokon múlott hogy elveszítse az óbudai másfélszobás öröklakását, ezért megpróbált más bankhoz fordulni kölcsönért, de azok sorra elutasították, mondván: az egyik banknál tarthatatlan tartozása van, nem tudná megadni, a lakására meg már pályázik a bank, úgyhogy ez van. Azóta már bánja hogy a jól hangzó, „megokosítható” deviza alapú kölcsönbe vágott. Mivel a bankok sorra elutasították, elkeseredettségében - egyik ismerőse javaslatára – ugyan nem szívesen, de kétes küllemű alakoktól vett fel kölcsönt. Ők viszont olyan kamatot számoltak fel, ami eleinte tartható volt, később már nem. Így a banknak már nem tartozott, de ezeknek az egyéneknek annál inkább, és a visszafizetés el, elmaradozott.
De ezek a gondolatok most nem aggasztották Tiszai Pétert, tudván hogy van még egy öt perces szünete, és már csak két óra van hátra a műszakból. Az emberek serényen jöttek be, hogy feladják a lottószelvényeket. A falakon mindenhol plakátok hírdették, hogy hülye aki nem játszik, hiszen itt csak nyerni lehet, akár óránként 1 milliót. Miközben egy egyértelműen függő idős néni huszonharmadik szelvényére mondta hogy sajnos nem nyert, a szeme sarkából a környékhez szokatlanul csillogó fekete Mercedest látott leparkolni. Ilyet se látni erre minden nap... A kocsiból négy forma szállt ki, akik az ablak bal oldalán eltüntek, csak annyit látott hogy a lottózó felé jöttek, nem látta pontosan kik voltak azok. Úgy érezte, most jött el az idő hogy egy cigiszünetet tartson, amikor a néni csalódottan, és pár üres szelvénnyel kiment, szólt a munkatársának hogy kivesz egy ötöst, majd kiment az ajtón.
El is indult az ajtótól balra, nem is nézte az előtte levőket mert a cigijét próbálta meggyújtani, amikor egyszer csak egy ismerős hang szólította:

- Petikém, Petikém... Sok a meló, kell egy kis szünet, mi?
Abban a pillanatban elkezdett csillagokat látni, és meginogott alatta a talaj. „Úristen, ezek eljöttek a törlesztőért!!!” pánikolt magában, majd hebegve-habogva visszaszólt:

- Smi...smiii...smiitty szóltam hogy a jövő héten megadom, cs...csö..csaak még nem jött meg a fizu, meg a....
- Péter, Péter... a múlthéten is ezt mondtad. Azt hiszed szórakozhatsz velem? Válság van, érted? Nem azért adtam kölcsön, hogy én szívjak. Azt akarod, hogy én szívjak miattad? Igen?! - förmedt rá a sóbálvánnyá változott lottósra.
- Perszehogynem, ugyan már, eszembe se jutna, hisz tudod hogy megadom ha tudom, tudod...
- Hát most meg fogod adni, így vagy úgy – közölte vele Smitty, majd Tunyához fordult – Fogd meg, velünk jön! - mire a kolosszus egy könnyed modulattal a kocsihoz „kísérte” Pétert.
- Erre igazán semmi szükség – próbálkozott – Garantálom hogy meglesz...
- Ebben egészen biztos vagyok. - szakította félbe Smitty, majd ő beült az anyósülésre, Hekker a volán mögé, a többiek pedig hátra, Pétert közrefogva.
A Mercedes kilőtt, és Péternek fogalma sem volt, mit akarnak vele a hitelezői.

Bizony-bizony, nemsokára - rövid ittlét után - költözik is tovább a blog, méghozzá a nagykovation.hu címre, amit nagyonnagyonnagyon köszönök Hunt és DD remek ötletének és megvalósításának (dizájn - DD , code - Hunt).
Még holnapig kitalálom, az alább levő nagykovation part legyen az utolsó blog.hu-n, vagy rakjak e fel még 1-et gyorsba ;)

Amúgy a közeljövőben még ki kell találnom hogy tudok önvédelmi célra akármilyen 7.62-es gépkarabélyt beszerezni, a mai magyarországi helyzetben azt hiszem ez nem kíván több magyarázatot.

Akinek van infója, felététlenül szóljón, pénz nem számít :DD

6.

- Bazz, itt tele van minden jó kis mediterrán picsákkal! – ecsetelte Aptya, és nem győzte a fejét kapkodni a természetesen jobbnál jobb repülőtéri személyzet láttán.
„Aeropuerto de Ibiza” állt a felirat, mikor megérkeztünk a körülbelül 300 méter hosszú, oszlopokkal tarkított repülőtéri csarnokba. Mindezek ellenére kicsit kisebb volt, mint mire számítottam, mármint hosszban stimmel, de széltében és magasságában annyira nem. Habár azt is hozzá kell tenni, hogy ezelőtt még életemben nem jártam repülőtéren.
A kijáratot keresvén különféle büfék, trafikok és szórólaposok szegélyezték utunkat, mi pedig az otthoni viselkedéssel szöges ellentétben ez esetben minden szórólapot elfogadtunk, hiszen konkrét tervek nélkül érkeztünk ide, és fogalmunk sem volt arról, hova is lehet itt menni bulizni, kajálni satöbbi. Meggyőztem a többieket, hogy térjünk be egy gyrososhoz (természetesen itt is volt, és gyanítom, a világnak nincs olyan pontja ahol ne lenne), hiszen mostanra már kezdtem megéhezni.
- Egész úton zabáltál, most meg gyrososni akarsz? – kérdezte DD, és beleborzongott amikor belegondolt mit össze nem kajáltam a repülőn.
- Jó, az mikor volt már, legalább 1,5 órája! – nyomatékosítottam éhségem tárgyát.
- Hát az igazat megvallva énis kajás vagyok – tette hozzá Hunt, így nem kellett sokáig győzködni őket.
Amint leültünk elfogyasztani étkünket, Aptyát természetesen betalálta egy helyi csajszi.
- ¿Hablas español? – kérdezte mosolyogva a fekete hajú, kreolbőrű jelenség.
- Őőő… nem. – válaszolta magyarul a hirtelen meglepettségébe.
Erre alapos vigyorgás visszafolytott csendes röhögéssel lett a reakciónk többiekkel.
- Parlez-vous français? – próbálkozott tovább.
- Le pirois Marlboroux – súgtam oda Aptyának, majd a röhögés visszatartásával küszködve mutattam felé a piros Marlboros dobozomat.
- Le Basteaux! – vihogták a többiek, és ezzel el is érték, hogy a szerencsétlen csaj idiótának nézzen minket és gyorsan elmeneküljön zavarodott mosoly kiséretében.
- Basszátok meg, miért kellett ezt a fullos picsát elzavarni! – méltatlankodott Aptya, majd hozzátette - …Le pirois Marlboroux – és belőle is kitört a röhögés.
A kaját nagynehezen begyűrtük, mert mindenki azon röhögött a továbbiakban milyen disznó módjára eszek.
- Jó, hát gyrost ki tud szépen enni – mentegetőztem.
Majd átnéztük a prospektusokat amiket összeszedtünk, és kitaláltuk, hogy a Caribe hotelben fogunk megszállni. A térkép alapján mintegy 25 kilóméterre van a repülőtértől, és mivel nem volt kedvünk tömegközlekedési eszközt keresni, úgy döntöttünk egy taxi kisbusszal fogjuk megtenni az utat. Szerencsére ilyesmiből nem volt hiány a kijáratnál, gyors angol megbeszélés után még egy kicsit sikerült is lealkudni az eredeti viteldíjból (mintha számítana hunt táskájának tartalmával).
Santa Eulária des Riu-ba az utat a PM-810-es úton tettük meg, és nem győztünk csodálkozni azon hogy a vidék meg úgy egyébként minden milyen tiszta és mennyire karban van tartva. Bár lehet ez csak azért történt meg, mert éppenséggel Magyarországról jöttünk.
- Jahh, hát otthonhoz képest ez nem semmi, nincs minden tele szeméttel meg mindennel – konstatálta DD.
- Igen – tettem hozzá – nekem is van egy ismerősöm, amerikában járt és amikor két város között ment a vasúttal, azt látta, hogy végig a vasút vonala mentén nem kis részen le van nyírva a fű. Otthon még a parkokban sem nyírják kb…
- Hát ezért jöttünk ide! – mondta Hunt.
- Persze, a napfény, a tengerpart, meg a buli az mind csak mellékes, igazából azért jöttünk, hogy lássuk milyen szépen gondozzák a tájat. – reagáltam Huntnak.
- Naigen, a tengerpart, a koktélok és a picsák – szólalt meg aptya, aki eddig aludt a kocsiban.
- Mi más! – szólalt meg DD. – Habár a picsák engem nem érintenek, ugye…
- Jajjmár höpapucs vagy? – szólt közbe Hunt – Kb nemtom hány ezer kilóméterre van, biztos megtudná.
- Jó de akkoris, te ezt nemérted – érvelt DD. – Én nem vagyok az a fajta.
- Na ez igaz – erősítettem meg DD állítását – pedig mennyi lehetne neki, és mégse.
- Azért mert puhapöcsű – állapította meg Apty – de nembaj, én az összesnek el fogom kenni a száját, és majd bánni fogod hogy te nem.
- Jóvan kapjátok be – tudta le a dolgot DD.
- Nem csak puhapöcsű, de buzi is, már megint azt akarja hogy bekapjuk – piszkáltam.
- Jaja, biztos azért nem akar nőzni se – tette hozzá Hunt, hisz a feldobott labdákra különösen érzékeny.
- Najólvan, mondom be lehet kapni. Amúgyis a Fábi a buzi, már mióta nem nőzött.
- Az más. – védekeztem.
- Jóóó persze, más mi. Max te vagy más mint a többiek ugye? – vigyorgott a fejembe, és örült magának hogy beszólt valamit, amolyan jóllakott óvodás vigyorral.
- Te meg művelt, mint a szántóföld – vágtam vissza saját egykori szövegével, és hozzátettem: - … Te geci. – aminek szintén megvan a maga története, és okot adott egy újabb derülésre.
- Sorry to interrupt you, but we are about to arrive – mondta a taxis erős akcentussal.
- Miről beszél? – kérdezték a többiek, tudván, hogy én munkahelyemen már hozzászoktam a kevésbé érthető angolhoz feka kollégám álltal.
- Azt, hogy mindjárt ottvagyunk – tudattam velük.
Így is volt, a vidéki tájat szépen lassan felváltották a külvárosi mediterrán építésű házak, majd megérkeztünk Santa Eulária des Riu-ba. Néhány piros lámpával arrébb a kocsi beállt egy parkolóba, majd kipakoltunk és Hunt kifizette a taxist. Amint a csomagjaink előtt álltunk, végigmértük a Hotelt a napsütésbe.
- Nem rossz, nem rossz… - értékelte Aptya.
- Jajaja, pár napja még ki gondolta volna hogy egyszer itt leszünk mi? – szólalt meg Hunt.
- Akkor szerintem zúzzunk is be – sürgettem szokás szerint a többieket.
- Jólvan már hova sietsz már megint – kérdezte DD.
- Sehova, csak szétégek itt a napon, és kéne menni tengerparta szerintem – magyaráztam sietségem okát.
- Jaja, ez jó ötlet – támogatta Aptya, úgyhogy gyorsan el is indultunk a lakosztályaink felé.
A recepción megkérdeztük melyik a négy legdrágább lakosztály, mire a recepciós csaj kissé hitetlenkedve nézett ránk, nem éppen elit felszerelésünk nem adott túl nagy hitelt szavainknak.
- Hát, éppenséggel olyanunk nincs hogy legdrágább – tudatta velünk angolul – az árak az aktuális szezontól függenek. Annyi különbség van, hogy egy ágyas, vagy két ágyas szobában akarnak e megszállni.
- Természetesen egy ágyasban, és a lehető legszebb kilátással – közöltem a recepcióssal, majd nyomatékosítottam egy a Hunt kezéből átcsúsztatott 50 euróssal.
- Természetesen a Hotel minden kívánságukra a legnagyobb készséggel áll rendelkezésükre! – közölte velünk a recepciós, aki a bankjegy láttán kétszer olyan szélesen mosolygott.
- A 401-402-403-404-es szobákban isteni a kilátás a tengerpartra.
- Remek, akkor máris kivennénk őket! – és abban a pillanatban át is adta a szobák kulcsait.
- Na így kell ezt csinálni – helyeselt Hunt – az az 50-es tudtam hogy kelleni fog.
- Jajaja, na akkor ki melyiket kéri? – kérdeztem és a kulcsokra néztem.
- Nekem 404-es kell, kedvenc errorom, höhö – kockult Hunt, mi meg a fejünket fogtuk.
- Na és nektek?
- Hát mindegy – válaszolt Aptya – Nekemis – tette hozzá DD.
- Akkor mondj egy számot 1-től 10-ig – kértem Aptyát.
- Hát pffff…. Nemtom.
- Nos?
- Hááát… legyen akkor 5
- Ok, akkor tiéd a 402-es, DD-é pedig a 403-as, ha így ok.
- Persze persze – egyeztek bele mindketten.
Miután sikeresen kiosztottuk a szobákat, gyorsan ledobtam a táskám, és örömmel vettem észre, hogy mindegyikhez jár egy terasz is. Ki is mentem, mire hunt fogadott 3 szoba távolságból
- Höcsá! Jó mi? – célozva a kilátásra, ami valóban lenyűgöző volt.
A hotel remek választás volt, a part mindössze 200 méterre van, úgyhogy nem lesz gond azzal hogy sokat kéne mászkálni odáig. Kisvártatva DD és Aptya is kiment a saját kis teraszukra.
- Aaaaaanyád – ámulkodott Aptya – Hát ez gecijó. – adott hangot csodálatának ily módon.
A nap már éppen lemenőben volt, és vöröses sugarai utolsó erejükkel nyaldosták a Földközi tenger hullámait. Egy örökkévalóságig tűnő percig bámultuk a festményre  illő panorámát, elnéztük ahogy a tengerparton az emberek mozgolódni kezdtek, és a legkitartóbb strandosok is szedték össze felszereléseiket.
- Halljátok ez gecijó – törte meg szentimentális gondolatmenetemet DD, majd arra gondoltam, nem ártana kicsit körülnézni.
- Mit szólnátok egy kis éjszakai városnézéshez? – kérdeztem a többiektől.
- Én benne vagyok, csak még lezuhanyozok stb. – válaszolt Aptya.
- Jaja szintén – tette hozzá Hunt és DD egy emberként.
- Oké, akkor mondjuk 1 óra múlva?
- Jahh, egy óra múlva lent az előtérben mondjuk.
- Zsír, akkor ott re. – majd becsuktam az ajtót, és megkerestem a fürdőszobát.
Itt ért a második lenyűgöző eset mindjárt az előző után: a fürdőszoba makulátlan volt, egy hatalmas sarokkád kapott helyet benne és egy méretes zuhanyfülke, amibe két oldalról is jött a víz. Ugyan sarokkádban még életemben nem fürödtem, és mindig is vágyam volt, de úgy döntöttem, most a zuhanyzót próbálom ki.
- Basszameg, tudtam hogy elfelejtek valamit – vettem észre, mikor a széttúrt táskámban sehol sem találtam tusfürdőt. – Mi a fasznak raktam be téli kabátot? – zsörtölődtem magamban, amikor kihajítottam a bőröndből az említett ruhadarabot. – Ááá mindegy, csak van itt valami… - És szerencsére volt is, úgy látszik, itt mindenre gondolnak.
- Hm, nem is baj, Ibizai szappannal még úgyse fürödtem soha, legalább már ezt is elmondhatom magamról – fogtam fel a dolgot némiképp pozitívan.
Miután rendesen helyreraktam mindent a bőröndből, megállapítottam, hogy még mintegy 10 perc van hátra az említett időpontig, úgyhogy van még 15-20 percem várakozni lent. Így is tettem, beültem egy bőrfotelba az egyik dohányzóasztal társaságában, és elkezdtem a helyi lapokat nézegetni.
- Basszus, itt minden spanyolul van, legalább egy angol nyelvű lenne… - gondoltam magamban miután végignéztem minden újságot. De egyen megakadt a szemem: Cream Amnezia. - Hm, mintha ismerős lenne valahonnan… Hát persze! A híres Cream Amnezia disco ibizán, nézzük csak meg… - Úgy tűnik egy programfüzetet találtam, ami éppen ezé a világhírű helyé. És ami igazán sokkolt: holnap este Armin Van Buuren lesz a dj pult mögött. Ha ezt Hunt megtudja, egyből szívrohamot fog kapni. Ránéztem az órámra, már 10 perce elmúlt a megbeszélt találkozóidő, a recepciós csaj pedig néha oda-odanézett felém. Hiába, a pénz ellenállhatatlan vonzerőt eredményez bárkinek (még ha nem is a sajátomból adtam, de persze ő ezt nem tudja). Hunt volt az első, aki megérkezett.
- Bocs Mó, kicsit elnéztem az időt… Hallod nézted a fürdőszobát? – kérdezte.
- Persze hogy néztem, hát majd nem. – mondtam – De amúgy jahh, elég durva.
Mintegy 5 perc múlva DD is megérkezett.
- Bocsi srácok, még megnéztem ezt-azt.
- Semmi semmi – nyugtattam meg – már megszoktam – vigyorogtam.
- Ha ha. Nem is szoktam mindig késni.
- Dehogyisnem! – vágott közbe Hunt.
- Jó lehet tényleg ideje lenne kicsit pontosabbnak lennem – ismerte el DD.
További 10 percbe tellett hogy Aptya is megérkezzen, és látván hol ülünk, megpróbált úgy elmenni mellettünk, mint aki nem ismer. Persze, ahogy ez lenni szokott, senki nem bírta ki hogy ne röhögje el.
- Bocs hogy késtem – kért elnézést ő is – basszus, elaludtam a kádban. Ekkora kádban még életemben nem fürödtem, egyből bekényelmesedtem.
- Nem para, amúgy jahh, durva a kád, habár én zuhanyoztam – nyugtáztam.
- Bazz, kihagytad azt a kádat? – értetlenkedett Aptya.
- Jaja, majd holnap bepróbálom.
- Nah most hogy így kibeszéltük ki hogyan fürdött – szólalt meg Hunt – szerintem vágjunk is bele az éjszakába.
- Igen-igen – helyeselt Aptya.
Azzal el is indultunk, hogy feltérképezzük a város említésre méltó pontjait.

Tegnapi nap érdekes beszélgetést folytattam Dé-Anikójával. Tulajdonképpen nem beszélgetés volt, hanem csak úgy "egymondatosok", ami egy ilyen helyzetben ami volt érthető is volt. Viszont mondott valamit ami elgondolkodtatott. Az, hogy az írás igenis rosszat tud tenni az alkotónak - ha túlságosan bele éli magát abba amit csinál. Jelen esetemben, aki amúgy is egy álomvilágban él, ez csak olaj lenne a tűzre (vagy már el is késtem? :)). Igazából csak fura, de továbbra is makacsan tartom magam ahoz, hogy írni azért jó, hogy szociálisan kevésbé kompetens (vagy a normálisnál "több gondolattal rendelkező" :D) ember is ki tudjon nyitni egy szelepet az agyán, és a kaotikus gondolatrengetegből egy kicsit leengedjen azálltal, hogy ily módon kiadja magából.

De nem kell félni, lesz még Nagykovation :D Legkésőbb februárra, akkor kicsit több időm lesz, és ha minden igaz, akkor most olvasóim hűségét egy terjedelmesebb résszel fogom honorálni.

Amúgy még rájöttem, hogy leragadtam 2004-ben, legalább is ami a zenét illeti. Az akkori trance egyszerűen váhh, a mai meg már olyan... mai. Ezt az tudja igazán aki hallgatja, és velem hasonló állásponton van.

Ez most hogy jött nemtom :D Lehet ennek is köze volt ahoz a szelephez vagy mihez... Hm

Itthon annyira komolyan vették a gázhiány miatti takarékosságra való felszólítást, hogy miután dolgozni mentem, minden további nélkül nyomták ki a gépet, miközben én peer to peer rendszeren keresztül biztonsági másolatokat szedtem le magamnak. Az embert felettébb frusztrálja, hogy melóból hazaérve már örül, hogy a természetesen eredeti cd-n meglevő dolgokat a számítógépén is tudhatja, csak a pofáraesés egy az előbb említett felismerés esetében ilyenkor orbitális méretű tud lenni.

Hát az volt.

De viszont így legalább van időm írni egy kicsit, ha már még 1 óra van a várva várt tartalom megérkezéséig, és álmos nem annyira vagyok.

Mostanában ilyen nosztalgikus hangulatban vagyok, 2005-ös Markus Schulz mixeket hallgatok, és Resident Evil 2-őre vagyok rázizzenve, amiről Apty tudna mesélni hányszor izgultuk végig mind a 6 történetet :) Meg rájöttem hogy öregszem is, ördöngősbe nem annyira inni, inkább sakkozni járok le, egy festmény leköt, sőt gondolatokat ébreszt, és egy operát is minden további nélkül hallgatok végig. Nem akarok mekkkomolyodni :D

Amúgy a buszon utazva kipattant a fejemből egy kicsit hosszabb terjedelmű írás szikrája, úgyhogy ha nagyon rá fogok érni, akkor meg is írom a kis poszt-apokaliptikus sci-fi novellámat, természetesen a jó öreg állandó szereplőkkel :P

A szobámban meg már megint füstszag van. Ugyan mostmár nem lehet vágni, mint amilyen volt pár hete, mert valamennyire orvosolva lett, de úgy látszik már megint kezdődik. Erre szokás azt mondani: HGYÁ.

Annyira nincsen kedvem most se írni, se semmi csinálni, de mégis ébren kéne maradni hogy fel legyek készülve éjaszakázásra, hogy jobb híján a semmiről írok.

A semmi az egy olyan valami, ami nem az, lévén nincs, de a nincs is van, tehát mégis, vagy mégsem? Ezt mindenki döntse el maga :)

Najó, azért ennyire nem unatkozom így 4 óra tájékán, csak a gond az hogy szobám börtön még úgy 1-2 óráig, akkortól már nem fog érdekelni ki kel fel arra, hogy én lemegyek és elszívok egy cigit; őket sem érdekli az, hogy amikor éjszakázok akkor nappal ha nem is csöndben, de legalább nem azon viccelődve hogy milyen idegtépő hangon tud szólni a riasztó, vagy csak szólnak a család fiatalabb tagjainak hogy ne a szobám ajtaja előtt kezdjenek el dobolni, majd vinnyogni, nyavajogni ordibálni ha ezt az elfoglaltságot egymás fején kezdik el mívelni. Gyáhh... Már alig várom.

Lehet el kéne kezdenem az orosz nyelvleckét amit rendeltem, de ahhoz sincs kedvem, miért van az hogy az embernek néha semmihez nincs kedve? És előző gondolatmenetemhez visszatérve: mivel a semmi az fogalom, tehát az embernek pontosan A semmihez van kedve, tehát olyan nincs hogy semmilyen hangulat.... Váhhh asszem most hagyom abba mielőtt begolyózok.

Bizony, úgy döntöttem szerény blogomat átköltöztetem ide, lévén a blog.hu szép és jó, a myspacen meg kevés a látványlehetőség, meg ott valahogy nem az igazi. Szóval innentől ide kerülnek fel meglátásaim a mindennapi életről, az annyira megvetett, bűnös világról meg ehhez hasonló magasztos gondolatokról.

A könnyebb áttekinthetőség érdekében feltöltöttem ide az eddigi nagykovationoket, remélhetőleg lesznek még majd újabb epizódok.

Ugyan megtekintését e blognak továbbra sem ajánlom senkinek, viszont ha már végigszenvedted magad, leírthatnád egy commentben hogyan sikerült ezt a nem mindennapi feladatot véghezvinned. És pedig azért, mert az jó, és szeretek kommenteket olvasgatni, főleg ha nekem szánták :)

5.

Lévén délután fél kettőre járt már az idő, igencsak sietősen kellett összekapnom magamat. A hatékonyság jelzőt nem igen használnám arra, amit csináltam, hiszen ilyen állapotban megesik, hogy ezt-azt elfelejtek, pl. hogy hova raktam le valamit 15 másodperccel ezelőtt, ami még ok, csak utána 10 percig tellett megtalálni. Mire egy bőröndöt kerítettem az fél óra volt, mert természetesen az ember ilyenkor pont ott nem keresi, ahol van. Véletlenszerű sorrendben bedobáltam ruhákat miket találtam, de még arra is volt lélekjelenlétem, hogy bevágjak egy kabátot is, hátha mínusz 10 fok lesz Ibizán.
Miután eredményesen konstatáltam, hogy minden megvan (tehát egy csomó mindent elfelejtettem berakni), megvizsgáltam magam a tükörben, és nem voltam valami szép látvány, beesett szemeim reménykedve néztek vissza rám, hátha találok bennük valamit ami nem szörnyű, de sajnos nem tudtak meggyőzni. Bevánszorogtam a fürdőkádba, forró vizet engedtem, hátradőltem és relaxáltam.
Arra nyitottam ki a szemem, hogy csörög a telefonom. Pánikszerűen kiugrok az akkor már langyossá hűlt vízből, és felveszem. Hunt szólalt meg:
- Na mivan, nem úgy volt hogy 14:50-kor találkozunk előtted? – kérdezte, és abból ahogy felvettem a telefont világossá vált neki, hogy világomról nem tudok.
- Őőő… mert? – válaszoltam, és valóban világomról nem tudtam
- Hát – folytatta – mindössze azért, mert 14:55 van, és mintegy 5 perc múlva ott a taxi az ördi előtt. Szal kurvagyorsan kapd össze magad, mert el fogunk késni!
- Ok, hcsá. – tettem le gyorsan, és elkezdtem kurvagyorsan összekapni magam, minek következtében tusfürdőt és fogkefét később Ibizán kellett vennem. Gyorsan kirohantam, majd Hunt fejét rázva szólalt meg:
- Vazz, mindig pontos vagy, sőt előbb érsz oda ahova kell mint kéne, és pont akkor nem amikor megyünk nyaralni?
- Vazz – ismételtem némi gúnnyal a hangomban – talán nem kellett volna 8 Jägert megitatni velem…
- Jó, most mondd azt hogy nem volt jó…
- De, akkor jó volt, de most rohadt szar…
- Jó mindegy, húzzunk a PH-hoz gyorsan, a taxis már biztos vár minket.
Így is történt, pillanatokon belül ott teremtünk a megbeszélt helyen, ahol DD már várt minket. Bepakoltunk a kisbuszba, miközben Aptya hívott minket hogy most indult el, úgyhogy útközben kéne felszedni.
- Jellemző… - Jegyezte meg DD, lévén rendszerint sohasem tudja megállni hogy valamit kommentáljon.
Aptyát felszedtük, és szánkon fülig érő vigyorral elindultunk a Ferihegy Airport irányába. Csodával határos módon egy dugóba se keveredtünk, amit Isteni beavatkozásnak tudtunk be.
- „Hát ebből sem fogok könyvet írni, annyira nem történik semmi” – gondoltam magamban.
A taxist kifizettük, és a csomagjainkat feladtuk az arra megfelelő helyen. Még mintegy fél óra volt az indulásig, a többiek megálltak egy gyrososnál, én azt mondtam nem eszek semmit, mert úgy is kijönne, amit tegnapi ivásom után minden további nélkül el is fogadtak. Úgy döntöttem kimegyek az ajtóhoz, és elszívok egy cigit. Még 6 szál Lucky Strike-om maradt tegnapról, és roppantmód örültem hogy nem fogyott el és hogy nem felejtettem el berakni. Próbáltam a gyújtómmal tüzet csinálni, de valahogy sehogy sem akart összejönni. Azért is szenvedtem tovább, semmi erőm nem volt visszamenni, amikor egyszer csak egy Zippo kattanását hallom, egyenesen a cigim alatt. Jólesően tüdőztem le az első slukkokat, majd felnéztem ki is volt ez a nagylelkű egyén.
Egy cowboy kalapos, bőrcsizmás, farmerba felszerelt nő volt az, és olyan jó megfigyelőképességem volt hogy még azt is észrevettem, hogy egyenes haja és zöld szeme van. Rám mosolygott:
- Hát ezek a mai gyújtók, nem jók semmire. Érdemes lenne neked is befektetni egy ilyenre.
- Ha te mondod… - szívtam bele a cigimben újfent, számomra szokatlan dolog az ilyesmi, lehet ez a reptéri légkörrel jár, ilyenkor mindenki spanol. – Amúgy jössz vagy mész? – kérdeztem két szédülés között.
- Ha akarod akár mehetek is… - mondta tettetett sértődöttséggel
- Á nemúgy, bocsi, kicsit félreérthető vagyok ma, sőt, tulajdonképpen azt sem tudom hol vagyok…
- Ferihegyen ha ez segít – igazított helyre nevetve – na de komolyan, értem én, ha jól látom tegnap hosszú éjszakád volt.
- Az… Még belegondolni is rossz… Amúgy úgy értettem hogy repülővel jössz vagy mész.
- Ja, megyek, a nagybácsimhoz.
- Meg szabad kérdezni hova?
- Meg.
- Hova?
- Texasba, azért is kellett ezt a hülye göncöt felvennem.
- A nagybácsid amerikai? Kivándorolt?
- A-a, én is amerikában születtem.
- Ahoz képest nagyon jól beszéled a magyart.
- Igen, mert kivándoroltunk amerikából, az őseim valamiért odavoltak Magyarországért.
- Hát pedig ez pont fordítva szokott lenni – lepődtem meg – nem értem azokat akik ide költöznek, innen mindenki el akar menni kb.
- Most miért? Szerintem nagyon szép hely. Ott a lánchíd, a parlament, nem sok országnak van ilyen szép fővárosa.
- Jahh, meg mögöttük a csöves, a drogkereskedő, és a kosz minden mennyiségben.
- Mondták már hogy negatív vagy?
- Igen, habár szerintem inkább realista vagyok.
- Szerintem meg pesszimista. Jahh, de modortalan vagyok, még be se mutatkoztam, Jane Parker vagyok – azzal kezet nyújtott.
- Fábos Balázs, és szerintem én vagyok a modortalan – restelkedtem.
- Hát a te állapotodban azt hiszem ez megbocsájtható – nyugtatott meg gyorsan mosolyogva. Ez a csaj mindig mosolyog? – gondoltam.
Ekkor csörgött a telefon, és a nap folyamán most hívott Hunt másodszor.
- Te hol vagy már, mindjárt indul a gép! Gyere a gyrososhoz, talán addig nem tévedsz el, itt megvárunk.
- Ok-ok, máris ott vagyok.
Azzal letettem a telefont.
- Akkor azt hiszem most indulnod kell – mondta a csaj, kissé csalódottan – én még álldogálok itt egy órát, kicsit korán ideértem. Örülök hogy megismerhettelek.
- Szintén, hát akkor megyek is, szia.
- Szia, szia.
El is indultam, de egy hang megállított hátulról.
- A számodat nincs kedved megadni? – kérdezte, habár jobban örült volna ha én kérem el az övét.
- De, persze… Szóval 06… - és miután megattam, búcsút intettünk egymásnak, és örültem, hogy egy ilyen mosolygós egyénnel sikerült elütnöm az időt.
- Na hol voltál, hány cigit szívtál el vazz? – kérdezte Aptya, aki már nagyon kivolt a rámvárakozástól.
- Csak egyet, csak dumáltam valakivel.
- Na és kivel? – kérdezte DD. – Biztos valami buzival miiii? – tette hozzá, és örült a fejének hogy már megint eszébe jutott valami oltás.
- Hát nem teljesen, hogy is hívják…. Mindegy, valami amerikai csaj, csak Magyarországon él, még most épp amerikába megy.
- Höhöjjj – kommentálta DD – na az már valami, és jól néz ki legalább?
- De még mennyire, el is kérte a számom.
- El kérte loál, nem te kérted volna el az ővét – röhögött aptya. – Hát loller – tette még hozzá.
- Jó hát na... - mentegetőztem.
16:35-kor ott ültünk a Hamburgi járaton, örültünk neki hogy nem kellett a 19:55-össel, na meg annak is, hogy nem hogy repülőn ültünk életünkben először, hanem első osztályon.
- Mmmm az a stewardess picsának milyen jó kis tenyérre illő cicijei vannak – méricskélte a valóban említésre méltó testi adottságokat. – olyan pont jó, nem túl nagy, nem túl pici.
- Aptya te mindenkiére ezt mondod akit meglátsz – vetette oda Hunt.
- Jó biztos azért mert csupa tökéletes nővel vagyok körülvéve… Hiába, vonzom őket.
- Persze, biztos így van.
- Mondom én, nézd meg, ott az a másik…
Így telt a repülőútja Aptyának és Huntnak, DD pedig azon szörnyűlködött, miket zabálok össze.
- Te Fjobb, az a fekete kagyló a kaviár és a borjúhús mellé lehet nem épp a legjobb választás lesz.
- Jó az, bírom én. – mire rendeltem gyorsan egy kis különleges évjáratú pezsgőt is.
- Boá lesz, azt se tudod hogy bírod a repülőn.
- Dehogy lesz boá, ugye Hunt?
- Micsoda?
- Ugye vagy nem?
- Hát persze hogy!
- Akkor jó. – majd visszatértem a kis menümhöz.
A továbbiakban DD még panaszkodott, hogy iszonyat módon fáj a nyaka, a feje, és most már a hasa is. Aptyát nem túlzottan hatotta meg, lévén nem tudott betelni az első osztályon levő első osztályú kiszolgálószemélyzettel, és azt latolgatta elférnek e a WC-ben ketten, vagy akár hárman. Hunt nemes egyszerűséggel úgy döntött bealudt, én meg kezdtem éhes lenni. Hamburgban gyorsan átszálltunk, Aptya legnagyobb bánatára, mert ott kellett hagynia kedveskéit, akikkel már éppen kezdett beszélő viszonyt kiépíteni, DD-re viszont kifejezetten jó hatással volt a Hamburgi levegő, lévén a hasa még jobban kezdett fájni, de a nyaka már nem.
- Úgy látszik a repülést sem nekem találták ki – tudatta velünk fájdalmas arccal.
A repülőút a továbbiakban változatlanul telt, Aptya még szebb kiszolgálószemélyzetet talált, viszont a kaja itt is ugyanaz volt mint a másik gépen, úgyhogy úgy döntöttem megfogadom DD tanácsát, akinek éppen 1 aszpirint hoztak ki egy pohár vízzel. Eseménytelenül teltek az órák, felvettem a bambulópózt ki az ablakon, és néztem a végtelen eget, amikor egyszer csak éreztem hogy ereszkedni kezd a gép, és a távolban egy sziget bukkant fel.
- Now we are approaching Ibiza, I kindly ask all passengers to fasten their seatbelts, thank You. – közölte velünk a pilóta, de mivel a többiek ugyanúgy ültek, tudattam velük, hogy övet be kéne kötni.
- Hát megérkeztünk, Istenem el sem hiszem – újjongott Hunt, amikor kiszállt a repülőből.

Megérkeztünk Ibiza napfényes szigetére.

3.

 
Mindhárman csak ültünk, és azon morfondíroztunk hogy mit is kéne mondani. Bevallom, sokszor elgondolkoztam már hasonló helyzeten, de azt hogy hogyan lehetne lereagálni, még soha nem fejtettem meg. Végül is Aptya volt az aki megtörte a csendet:
- Aztakurva… - tűnődött el, mi pedig jobb híján helyeseltünk.
Hunt jelentőségteljesen elnyomta a cigijét, kicsit megigazította magát ültében, majd ismét közel hajolt a sobálvánnyá dermedt hallgatósághoz.
- Tudjátok, igazából elgondolkoztam, és tudjátok mi volt az első, ami az eszembe jutott? Hogy mégis mi van, ha holnap elüt egy autó, vagy egyszerűen megkéselnek munkába menet. És akkor aztán sokra mentem ezzel a rohadt sok lóvéval. Majd valamelyik rokonság, vagy éppen az állam jól jár vele. Én kurvára nem akarom hogy az én szerencsémmel én ne járjak jól. Éppen ezért elintéztem ezt-azt mielőtt az ördibe jöttünk volna, még így a nap folyamán.
Láthatóan élvezte a hallgatóság inkompetenciáját, mert monológját abbahagyta, és megint cigi után kezdett kotorászni. Jó kis ürügyül szolgál ma estére a cigi hogy hatás szüneteket tudjon tartani. Mivel észrevettük hogy kérdésre vár, gyorsan fel is tettem neki.
 - És mégis, miket intéztél ma?
Kissé elgondolkozott, meggyújtotta a cigijét, majd mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne közölte velünk.
- Holnap megyünk Ibizára.
Tulajdonképpen most fel kellett volna pattannunk örömtáncot járni, rendelni fejenként egy üveg Jägert és addig inni amíg van benne. Ehelyett csak ültünk elhűlve, egyszerre túl sok volt ez az információ.

- I…Ibizára? Miért pont oda? – kérdezte DD teljes zavarban.
- Mivan nem is örültök? – tört ki Hunt – Mégis hova mennénk, Quebecbe?
Igaz ami igaz, volt valami a mondanivalójában. De miután kicsit észhez tértünk, bekapcsoltak azok a mechanizmusok, amit az ember úgy hív: para. Aptya kivételével persze.
- Hallod mester, ez gecijó! Megyek is holnap orvoshoz kiiratni magam!
- Na erről van szó! És ti? – fordult felénk Hunt.
- Háááát én nemhiszem tudod Anikó, meg nem is vagyok túl jól, meg nemtom… - hebegte DD.
- Ez majd helyre fog tenni, az biztos! Különben is, lógsz még nekem egy partyval, nem emlékszel? És amúgy is, most nem tudsz melózni, szal' Ibizán fogod majd kikúrálni magad.
DD megadóan meghúzta a vállát, majd el is vigyorodott, úgylátszik megadta magát a puszta tényeknek.
- Tuzi te nagy hexer vagy ám – mondta olyan széles vigyorral hogy szinte a füléig ért.
Éreztem hogy hamarosan rajtam a sor… Be is következett, mert Hunt ezután hozzám fordult.
- Na és te Fjobb? Nem akarok megint kifogásokat hallani tőled.
- Márpedig fogsz – mondtam csalódottan – hosszabb szabadságot három hónappal előre be kell jelenteni. Esélytelen hogy még most éjjel betelefonálok, és azt mondom „Bocsi, de halaszthatatlanul el kell mennem egy hétre Ibizára". Tényleg, miattam ne zavartassátok magatokat, menjetek és…
- Nyugiii, a melóhelyed elintéztem – mondta vigyorogva Hunt.
- Hogy elintézted? Ezt mégis hogy érted….
- Nagyon egyszerűen. Betelefonáltam, hogy többé nem mész be – tette hozzá minden további nélkül.
Meg kell hogy valljam, először elragadtak az indulatok. Csak meredt szemekkel bámultam az elégedett fejére, és közben arra gondoltam hogy most életemben először leordítom a fejét. Azán mint ahogy az lenni szokott, visszaálltam normális kerékvágásba, és nyugodt hangon csak ennyit mondtam:
- Hogy mi…?
- Mondom, többet nem kell bemenned. Amúgy sem tett neked jót ez a három műszak.
- De… basszus… tudod mennyi időbe tellett munkát találnom???
- Tudom, de most ne ezzel foglalkozz, hanem azzal hogy holnap Ibizára megyünk! Felfogtad te egyáltalán hogy miről beszélek itt folyamatosan mint egy hülyegyerek?
És tényleg, eddig el sem gondolkoztam a dolog komolyságán. Alighanem Hunt az utóbbi tíz percbe valóra váltotta életem egyik legnagyobb álmát, én meg még csak annyit se mondtam hogy köszi.
- Igazad van, neharagudj, csak kicsit sok volt ez így egyszerre… Kösz mó.
Úgylátszik Vivi vette kezelésbe sörünk kiszállítását, és meg kell hagynom, a lehető legjobb pillanatban tette. Mindannyian úgy nyúltunk a sör után, mintha abban reméltük volna Jézus, Buddha, meg mindenféle megváltónak az eljövetelét. A kellemesen behűtött aranysárga nedű jólesően csiklandozta a torkomat, ahogy minden egyes korttyal új erőt pumpált a megviselt fejembe. Elégedetten tettem az asztalra, és valamelyest meg is nyugodtam az italtól.
- Akkor asszem térjünk a nyers tényekre kedves uram – mondta Aptya szokásos megjátszott nemesi beszédstílusával – mégis, hogy óhajtja elintézni a repülőjegyeket, a szállást, satöbbi?
- Azok már megvannak. Csak kifizetni kell őket holnap. Utána érdeklődtem szerencsejátékéknál, és azt mondták, holnap délelőtt fel tudom venni a fizetésem. Sajna páncélkocsit nem tudnak hozzá adni, bár nem is baj, úgyis utálom a feltünést.
- És pontosan mikor megy a repülő? – kérdezte DD, és látszott rajta hogy arra készül hogy kiszámolja, mennyi ideje lesz otthon még indulás előtt nagytakarítani.
- 19:55-kor megy egy Lufthansa gép, és kábé 8:40-kor már Ibizán fogunk csücsülni. Asszem még elmegy Hamburgba is, azért tart ilyen sokáig az út. Viszont első osztályon fogunk utazni gecc'!
- Na akkor Aptya majd tudja fűzni az uri picsákat! – tettem hozzá, mire nagy röhögés támadt.
- Még szép, mégis mit vártál? – tette hozzá Aptya kellő méltósággal a hangjában.
A sörünket lassan megittuk, majd úgy döntöttünk, hogy a jelszavunk ma estére az lesz „Igyunk! Van miből!".

2.

Idáig az elbeszélés külső szemlélő szemszögéből történt, de mivel túl unalmas lenne ezt így folytatni (és felettébb fárasztó), ezért innentől átállok az egyes szám első személyre. Így a kedves olvasók sokkal jobban bele tudják élni magukat eme kalandosnak most még nem nevezhető kötetbe.

Tehát miután elfogyasztottuk napi adagunkat, felballagtam – jobban mondva inkább erőtlenül felvonszoltam – magam a szobámba. „Fura volt ma Hunt, máskor mindig le szoktunk ülni a kapu elé és dumálni, ha iszunk" – gondoltam. Fogalmam se volt mi lehetett vele, de csak addig gondolkoztam így amíg el nem indítottam a WoW-ot, és bele nem kezdtem a jóleső kockulásba. Mikor észrevettem, hogy az óra 19:55-öt mutat, felálltam, összeszedtem magam, és megintcsak a kapunk előtt Huntra vártam. Tőle szokatlan módon már várt rám, mostmár aztán tényleg nem tudtam hova tenni a dolgot. Nagyon jól szokta titkolni azokat a dolgokat amiket titkolni akar, de valami belső hang mégis azt súgja, hogy titkol valamit, mégha minden erejével azon is van hogy ez ne látszódjon rajta. Most is pontosan így volt.
- Hcsá! – köszöntem rá a nap folyamán már sokadsz
- Hcsááá! – kurjantotta, majd szokásos „kézrecsapás", és elindultunk az „Ördibe".
- Szóltam Aptyának meg DD-nek is, kb mire odaérünk ottlesznek ők is.
- Jólvan, nemtom ma meddig maradok, holnap melózok, tudod… - tudattam vele, de természetesen elengedte a füle mellett.
Így beszélgettünk, amíg el nem értünk a már sokat emlegetett „Ördihez". Sok néven, sok cég alatt futott már ez a hely, volt már „Peppino" pizzéria, meg még fogalmam sincs mennyi minden, a többire már nem is emlékszem, olyan régen voltak. Kívülről az emberre ráköszön az „Ördöngős étterem és söröző" felirat, továbbá a még tavalyelőtt karácsonykor felrakott izzósor. Amint az ember belép, egy vadnyugati csapóajtó fogadja – ami persze nem úgy müködik ahogy kéne, az egyik fele állandóan nyitva van - biztos egy részeg emberkével való találkozás után úgymaradt - és biztosan nem izgatja túlságosan az alkalmazottakat az állapota, lévén már jó ideje így van. A falak félig kő, félig fa felépítésűek, ami nagyon hangulatos volt a nyitás után – lévén akkor még nem volt telerakva állat- és halfejekkel minden. Ugyanaz a CD ment, mint mindig, vagyis pontosabban kettőt szoktak cserélgetni.
- Sziasztok – köszönt kedvenc alkalmazottainkra Hunt, énis eleresztettem egy halk „sziasztokot" mellette.
- Szokásosat? – köszönt vissza Barbi, amire a válasz egy bólintás volt a részünkről.
Mire leültünk a leghátsó sarokban levő szokásos asztalhoz, szinte abban a pillanatban meg is érkezett a két üveg Tuborg, kellőképpen behűtve.
- Na miújság fiúk? – kérdezte Barbi, miközben a söröket pakolta le nekünk serényen, és kerített egy hamutálat.
- Ha te azt tudnád… - válaszolta vigyorgó fejjel Hunt.
- Miaz, mesélj? Úgy mondtad mintha az mondtad volna hogy „ez lesz az utolsó söröm"
- Attól nem kell félni – tettem hozzá gyorsan, mire a reakció egy lightos nevetgélés lett.
- Igazából az a helyzet, hogy még nem beszélhetek róla – szólt közbe Hunt ismét.
Mostmár kezdtem énis gyanakodni, biztos hogy valami mondanivalója van az este folyamán…
- Jólvan, én megyek vissza, akkor egészségetekre! – zárta le a beszélgetést Barbi, végig mosollyal az arcán.
- Köszi, köszi – válaszoltuk gyorsan, aztán gyorsan hozzáláttunk a már említett rituális koccintásunknak, és jóízűen belekortyoltunk a jéghideg nedűbe.
Kezdte mostanra már nagyon furdalni az oldalamat, hogy mégis mit akar ma este Hunt tudatni velünk, ezért gyorsan rá is kérdeztem:
- Na mifasz, „Mó", mi ez a titokzatosság?
- Majd ha megjöttek a többiek, megtudod – válaszolta egyszerűen, ami nagyonis meglepett. Kezdtem egyre inkább várni hogy megérkezzen a banda.
Nem sokkal később egy géppel rövidre nyírt hajú egyén jelent meg az ajtóban. Lógó nadrágot, és méretes hawaii inget viselt. Karján csuklószorító és márkás óra. Fekete Adidas cipőjére pillantott, majd a személyzetre, akiket egy „áá… sziasztok" köszönéssel üdvözölt. Amikor félúton felénk meglátott minket, vigyor ült ki az arcára, és mikor mellénk ért, így üdvözölt:
- „Hszerrbusztok uraim"
- Hcsáá – köszöntem neki.
- Hszerbusz Aptya mester, foglalj helyet – köszöntötte Hunt.
Leült mellém, és Barbi máris ott termett.
- Szia, mit hozhatok?
- Hát, szerintem amit a srácok. Jaja, egy üveges Tubit kérnék szépen – közölte barbival széles kézmozdulatokkal, majd mikor Barbi elindult az említett italért, Aptya hosszasan, szemérmetlenül végignézte amíg megteszi útját a pultig.
- Mmmm még mindig isteni – tette hozzá, mire Hunt egy „jajjj Aptya-aptya" sóhajtással koccintásra emelte az üveget, lévén máris úton volt Aptya adagja is.
- DD mikor jön? – kérdeztem türelmetlenül, még mielőtt elkezdtünk voln bármiről is dumálni.
- Elvileg már itt kéne lennie – mondta Hunt, és állítását a telefonja órájával meg is erősítette.
- Na mindegy, és amúgy mifasz Apty? – kérdeztem beletörődve abba, hogy Hunt mondandója ezek szerint még várni fog.
- Hát bameg, olyan meleg volt ma egész nap, majd megrohadtam. Alap hogy ilyen időben kell terepgyakorlatot tartanunk. Ráadásul a nyugatinál, képzeled milyen szag volt ott. – válaszolta, és arcán kiült annak a jele, hogy visszaemlékezett erre a nem túl kellemes élményre.
- Jahh, képzelem, ahogy a gyönyörű napsütésben gondosan elhelyezett kutyaszar kupacok gőzölögnek a forró aszfalton…
- Ha még csak a kutyaszarszag! De a csövesek olyan büdösek voltak hogy majd' elhánytam magamat tőlük.
- Akkor ma is jó napod volt – vágott közbe Hunt, majd rágyújtott egy cigire, és mi is hasonlóképpen tettünk. – Jöhetne már a DD – tette hozzá.
Mintegy varázsütésre megjelent egy újabb alak az ajtóban, első ránézésre az emberek gördeszkásnak mondaná, és második ránézésre is. Fején DC sapka, lejjebb egy piros DCshoes póló, méglejebb pedig buggyos lelógó gördeszkásoknak való farmernadrág, ebben az esti melegben is. A szokásos köszöngetések után elért hozzánk is, és miután levette a sapkáját, felénk fordult.
- Bocs a késésért, haza kellett kísérnem Anikót, aztán lekéstem egy buszt…
- Persze, tudjuk hogy direkt késtél – szólt vissza Hunt vigyorogva, majd köszönt DD-nek, és mi később követtük a példáját.
- Nahh! – folytatta – most hogy végre mindannyian összeültünk, mondanom kell valamit.
- Na mesélj mester – szólt Aptya, és DD is érdeklődöen kezdett figyelni Huntra, akárcsak én.
- Valószínüleg nem fogjátok elsőre elhinni, érthető, hiszen én sem hittem el amikor először meghallottam – majd cigi után kezdett kotorászni, direkt húzva az idegeinket, ezt is nagyon szerette mindigis csinálni. Amint talált egyet szinte egy emberként adtunk mind a hárman tüzet, mert már alig vártuk hogy mondja már mi az a hihetetlen dolog.
- Szóval… - és beleszívott mélyen a cigijébe – ötösöm lett a lottón.
Mindhárman szótlanul ültünk, nem tudjuk, most csak hülyít minket, vagy tényleg ötöse lett.
Végülis én voltam az első, aki szóra nyitotta a száját:
- Mármint az ötösön lett ötösöd? – kérdeztem, mintha ez lenne a legértelmesebb kérdés az adott pillanatban.
- Ja, az ötösön!
- És, mennyi a nyeremény… -szóltam, de Aptya közbevágott:
- Najó, hagyjad, mivan mennyit ittatok amíg én nem jöttem?
- Komolyan ötösöm lett bazdmeg! – nyomatékosította szavait Hunter, majd hogy a hitetlenkedőket meggyőzze, óvatosan előhúzta a lottószelvényét.
- Ittvan, látjátok, a harmadik téglalapban… Mellesleg az elsőbe is lett egy kettesem – tette hozzá és röhögött – úgylátszik mégsem vagyok olyan szerencsétlen, mint amilyennek hittem magam mindigis.
Szótlanul ültünk, egyszerűen nem találtuk a szavakat. Az ember sokszor elképzeli, mi lenne ha, de amikor ottvan, egyszerűen nem képes feldolgozni. Menekűlően húztam bele a sörömbe, és belegondoltam, milyen veszélyekkel jár egy ötös lottószelvénnyel mászkálni, hátha még egy kettes is van rajta.
- És… mennyi a nyeremény? – szólalt meg elsőként DD, arcán még mindig kiült a meglepettség.
- 1538 millió forint... – suttogta Hunt, és mindannyiunkat egyszerre rázott ki a hideg.

Igencsak unatkozom - gondolhatják most sokan - ha úgy döntök, hogy írok egy idióta, regénynek neméppen mondható, de kb annyi lapból álló folytatásos marhaságot, ami nem másról szól, mint a baráti körömről. Első ránézésre ugyanolyan semmitmondó életünket írja le, de azért az írói szabadság néhol elszabadul, azt meg kell hagyni. Hogy az ismert sorozatból idézzek, megtekintését (olvasását meg főleg) semmilyen korosztálynak nem ajánlom, és ajánlatos előtte néhány adag Jägermeisterrel alapozni izomlazítóul, hisz prózai készségem leginkápp a Vogonokéhoz hasonítható. Aki mégiscsak arra vetemedik, hogy olvasni kezdje, annak előre szólok: lesz még folytatás, terveim szerint minden nap töltök fel valamennyit, már amikor van kedvem írni. Ja, előre szólok, ha sikeres lesz Copyright, ha nem akkor tökmindegy :) Lényeg a lényeg, itt az első fejezet!

1.

- Egy Hell? – kérdezte egy álmos hang a Fjobb telefonján. Az álmos hang tulajdonosa nem más volt, mint Hunt, Fjobb jóbarátja.
- Őőőő… most? – kérdezte Fjobb a hang tulajdonosát, és ha az előző hangot álmosnak neveztük, hát ez kifejezetten az volt.
- Jajaja, öt perc múlva előtted?
- Várjál, azt se tudom hol vagyok… - és hogy ennek nyomatékot is adjon beleásított a telefonba.
- Jól van, akkor öt perc múlva előtted. Hcsáá – tudta le a kérdést Hunt, majd Fjobb zavarodott visszaköszönése után gyorsan le is nyomta a telefont, nehogy a hívot fél meggondolja magát.
A beszélgetés után Fjobb megnézte a telefonján az időt, és kellemetlenül konstatálta, hogy az óra 14:36-ot mutat. Jobban örült volna, ha ez a szám kevesebbet, mondjuk kereken 7:50-et mutat, mert akkor még jó sok ideje lett volna 'WoW'-ozni.
A 'WoW'-ról tudni kell, hogy a World of Warcraft-nak a rövidítése, ami egy napjainkban igencsak elterjedt, online MMORPG. Aki nemtudja, mi az az MMORPG, az azt se akarja tudni mi az a WoW. Habár, a legtöbb esetben, aki tudja mi az az MMORPG, az a WoW-ot is ismeri, de ebbe most ne menjünk bele. Lényeg a lényeg, a WoW egy igen addiktív játék, és sajna Fjobb is rákapott, gyakran szokta vele kapcsolatba hozni a „betegség", „függőség" és a „rosszabb, mint a heroin" jelzőket.
Mindezek tudatában már tudhatjuk, miért akart Fjobb annyira WoW-ozni, és habár mindig is azt mondta, hogy „azért vannak dolgok, amik fontosabbak nála", de maga sem vette észre, de sokszor épp az ellenkezőjét gondolta. Mindenesetre kikelt az ágyból, összeszedte a földről a tegnapi meg tegnapelőtti ruháit az alsógatyáján meg a zokniján kívül, jók azok ott még alapon, és újat vett elő. Szusszantott egy nagyon, mintha csak ezzel akarna erőt venni magán, ami többnyire sikerült is, lévén lejutott a fürdőszobába. Gyors fogmosás, idegesítő bajuszkezdemény megtekintése után, amit most nem volt ideje leborotválni, komolyan elgondolkozott a lézeres szőrtelenítésen. Egyéb teendői után eszébe jutott, hogy Hunt már biztosan kint vár, és már jóideje, habár még csak három perce hívta. Nem tudja miért, de mindig elfogta az az érzés, hogy megvárat másokat, akármilyen találkozó is legyen megbeszélve közte és más között, ezért rendszerint korábban ott volt mindenhol.
Felvette a cipőjét, majd kilépett, a délutáni napsütésben összehunyorította a szemeit, és valami olyasmit mormogott hogy „kurva napfény…". Kiállt a kapu elé, látta hogy Hunt sehol, ezért rágyújtott egy kék LM típusú cigarettára. Fjobb az a fajta dohányos, aki nagyon is tisztában van vele hogy néz ki egy rákos tüdő, meg hogy öregíti a bőrt, de igazából szart ezekbe. Dédé barátja szokta mindig felhozni, hogy erre Fjobb mindig azt mondja: „legalább ez az egy örömöm legyen az életben".
Már a cigi felénél tartott, és megint elgondolkozott azon, hogy mégis miért hiszi mindig azt hogy várat másokat is, és különben is hol van már jóbarátja.
Éppen arra gondolt, bemegy gyorsan inni még valamit, amikor az utca végén jobbról bekanyarodott Hunt, kezében szintén kék LM-el, a földet néznve, meg széles fejmozdulatokkal a környéket, amíg közel nem ért, és így szólt:
- Hcsá!
- Hcsá! – köszönt vissza Fjobb, majd az érkező tenyerébe csapott.
- Na mifasz? – Hunt szemei táskásan, a világ minden fáradalmát tükrözően hunyorogtak a nyári napsütésben.
- Hát… Megéreztem a tegnapi ivást. Rohadtul fáj a fejem… Faszért kell neked mindig leitatnod…
Őszinte nevetés volt erre a válasz. Elindultak kedvenc vegyesboltjuk, a Pa-Dö-Dő felé. Hogy miért hívták így a helyet? Arra már maguk sem emlékeznek, habár hallották innen-onnan egy-egy veterántól, de már elfelejtették.
- Bameg, WoW-ban, azok a …. – a beszélgetés további részleteit nem részletezném kevésbé kocka olvasóink kedvéért. Miután a Hell-t megvették, elindult arra ahonnan jöttek, de a sarkon egy rituális szertartás kedvéért megálltak, ahogy mindig szoktál, elszavalták, hogy „Inni szép, Inni jó, Inni kell, Ezért iszunk!" nevezetű, szintén kétes eredetű áldásukat, körkörös mozulattal megkerülték a dobozzal a fejüket, majd jólesően kortyoltak a finom hatást (és talán rákot is) keltő méregbe. Arra a gyakori kérdésre, hogy „miért isszátok ezt a szart?" a válasz mindig az volt: „mert finom…", valamint néha az hogy „muszáj". Valójában a kóla is finom, meg a gyümölcslé, de ha nem is tudtak róla, csak esetleg nagyon belül, igazából azért isszák mindig ezt, mert káros. És az ember az ilyen idióta természet, hogy a káros dolgoktól érzi jól magát. Persze, vannak kivételek, de őket épp ezért nem veszik emberszámba. Hiába, ilyen kegyetlen ez a mai társadalom.
- Te hallod, kéne egyet Ördizni… - vetette fel Hunt, miután jól meghúzta az italnak nevezett lét.
- Bameg, tegnap voltunk, még mindig készvagyok… - válaszolta a lehető legőszintébben Fjobb, miközben a tarkóját simogatta, mintha ezzel akarná elűzni a másnaposságot. – Különben is, holnap melózom…
- Na azért iszunk még ma! – erősködött Hunt, valamiért mindig szeretett másokat rávenni dolgokra. Fjobb sosem értette, miért.
- Áááá még kitalálom…
Mire elértek a 21-es házszámhoz az utca elejéről, meg is érkezett a válasz
- Najó, menjünk…
- Erről van szó! – majd Hunt a szájába vett egy újabb cigit. Akkor felhívom Dédé-t meg Aptyát.
- Jólvan jólvan – Fjobbnak nem volt ereje ellenkezni, elfogadta sorsát hogy ma este Ördizni fog. Még nem is tudta, milyen éjszakának néz elébe…