Alig tettünk meg pár lépést, éreztem, hogy valami kezd nem éppen okés lenni. Mindenki megállt egy cigire rágyújtani, én pedig addig azon tünődtem, hogy már megint az van, hogy akármennyire próbálok fókuszálni, az a csillag amit kinéztem magamnak nem tud kevesebbnek látszani kettőnél, de alapjáraton inkább három. Annak ellenére hogy tudtam, hogy ez mihez fog vezetni, makacsul küzdöttem az alkohol mellékhatásai ellen, nem gyújtottam rá hátha akkor jobb lesz. A gond csak az, hogy sajnos én olyan vagyok, aki egészen addig nem érzi a piát amíg már késő. És az egészben a legrosszabb az, hogy ez régebben másképp volt, tudtam hol kell leállni, és akkor még kellemes állapotban is voltam. Ez a mostani helyzetre egyáltalán nem mondható el.
– Nézd már a Fjobbot, kicsit bekészült! - mutatott felém DD, és a többiek jót mulattak rajtam, epikus küzdelmem minden bizonnyal az arcomon is tükröződött, habár az ő helyzetük sem tűnt túl rózsásnak. Gondolom nekik ez volt a terelési taktikájuk.
Mármint gyanítom ők is ezt a taktikát választották a rosszullét leküzdésének, márpedig azt, hogy elterelik róla a figyelmet. Nálam ez bevált, pl ha buliba nagyon kivagyok, akkor bemegyek táncolni egy órát, utána jobban leszek. Sajnos ez csak akkor működik ha tetszik a zene, ha nem, akkor elkezdek azon filózni, hogy miért szar a zene, ebből eszembe jut a rosszullét, és akkor szólok a többieknek hogy én most megyek és dobok egy sárgát.
– Álljunk meg – közölte Hunt, és mindenki azt hitte, hogy ő az est első áldozata. Valójában csak tett pár lépést és elment könnyíteni magán. Talán Aptya tünt mindannyiunk közül a leginkább jól levőnek.
– Látjátok – kezdte – Én ezért iszok Metaxát!. Annak ellenére hogy tömény, nincs tőle semmilyen rosszullét, ízre is kiváló, mondhatni fenséges. Ha nem ittam volna egy zombit az elején, most szinte józan lennék, amolyan kellemesen ittas, de mégsem bebaszva. Nem mintha most be lennék baszva, annál egy kicsit kevésbé vagyok kész, de azért kicsit jobban mint ha csak Metaxáztam volna...
A hosszú monológok Aptya részéről arra engedtek következtetni, hogy valóban be van készülve, akkor szokott nagyon hosszan kifejteni mindent. Ami mellesleg jó dolog, mert fegyverként szolgál a rosszullét ellen – a rosszullét helyett rá koncentrál az ember. Nekem is koncentrálnom kellett, hogy megértsem minden szavát, habár ez normál esetben nem lenne túl nagy kihívás, ilyenkor az egyszerű beszédet is emészteni kell.
- Bocs, hogy közbeszólok – kezdte DD – De nem ülünk le egy kicsit ide a padra?
És valóban, éppen egy pad mellé értünk, úgy határoztunk, kicsit megpihenünk a megerőltető 100 méter séta után.
„Ne nézz le, ne nézz le” – gondoltam magamban, nameg azt, hogy ilyenkor a lefele nézés miért vezet rosszulléthez, és az egyenes nézés miért nem? Biztosan erre is van valamiféle tudományos magyarázat... Basszameg csak lenéztem!
– Főjj bazz Metaxa, gyáhh – kapcsolt épp időben Hunt, Aptya előző monológjára válaszképp.
– Á nem tudod te mi a jó – válaszolt Aptya – És a Jäger? Olyan mintha valami szirupot innál, még 10 perccel utána is azt a hülye mellékízt érzed a szádban meg a torkodban. - látványosan kirázta a hideg.
– Bár nem érezném... – tettem hozzá egy böfögés keretében – Blöáhh ez Jägeres volt... Tulajdonképpen hányat is ittunk az este?
– Hát volt egy amikor a csajok odaültek, meg volt egy neked egyből utána me elbasztad, és innentől elvesztettem a fonalat, olyan 6 biztos lecsúszott. – magyarázta DD.
– Volt az 8 is! – vágott közbe Hunt, még a bekészült arc mögül is látszott a diadal a tekintetében, hogy ennyit megitatott velünk.
Nem válaszoltam, csak fogalmam sincs miért, elkezdtem gondolkozni azon hogy 8 Jäger az már végzetes mennyiség e, számításba véve, hogy mennyi kajáltam mennyire vagyok kipihent, mintha ez számítana jelen esetben igazából. Egy felszökő rosszullét egyből kizökkentett a gondolatmenetemből, szerencsére még kezelhető volt. Hideg futott végig a hátamon és a karomon, sajnos emlékszem arra hogy ez minek az előjele. Egyre mélyebben, és egyre gyakrabban kellett levegőt vennem. Ezen is elgondolkoztam, hogy miért kell ilyenkor az embernek több oxigén...
– Minden rendben Fjobb? – kérdezte DD – Elég cefetül nézel ki...
– Hát most még rendben de sztem el kéne kezdeni sietni vissza a szállásra – közöltem a megnyugtatónak nem éppen nevezhető választ.
Olimpikonokat megszégyenítő tempóval kezdtünk a szállás felé menni, mi legalábbis annak éreztük, a teljesítményt pedig emberfelettinek, amivel küzdöttem a rosszullét ellen. Egy-egy gyengébb pillanatomban úgy voltam megadom magam a magasabb erőnek, és leülök egy kicsit akárhova, de szerencsére sikerült értelmet ráznom a fejembe.
– Fjobb tényleg elég szarul nézel ki – közölte Hunt, és Aptya pillantása ugyanezt a véleményt közölte.
– Nem hiába mondtam, hogy siessünk... És nem akarom azt mondani, hogy már megint miért kellett addig itatni, hogy bekészüljek... – válaszoltam.
– Most kivételesen nem is szóltál, hogy sok úgyhogy pszt. De ha már itt tartunk, egy tripla abszint? – kérdezte vigyorgó arccal.
Az emlék fájdalmasan hasított a tudatomba, a bizonyos tripla abszint legendája, amit korábban már biztos hogy említettem. Ezúttal sajnos az izét is valahogy éreztem a számban, úgyhogy egy atlétát megszégyenítő ugrással a közelben lévő utcai szemetes felé fordulva búcsút intettem az este fogyasztott mindenféle dolognak. Mikor végeztem csak ennyit tudtam mondani: – Fú, baze. Fúúú, bazeee....
Ez a kis eset a többiekre józanító hatással volt, biztosan azért mert szembesültek azzal milyen tortúra vár rájuk ha nem szedik össze magukat.
- Looool vaz – kezdte Hunt – nem gondoltam volna hogy az abszintos ilyen hatással lenne... Én miért nem tudok hányni soha? – panaszkodott.
Ezt soha sem értettük, hogy Hunt miért szeret piától hányni, és mivel a válasza rendszerint az volt hogy „mert az jó”, ez örök rejtély marad.
A könnytől nem látva, a nyári éjszakában fázva vonszoltam magam a továbbiakban. Milliomodszorra is megfogadtam, hogy többet egy kortyot se iszok, legalábbis töményet azt tuti hogy nem. És most tényleg, nem úgy mint eddig. És igen, tudom, hogy már sokszor mondtam, de ez most más. A lelkemet eladtam volna egy üveg multivitaminért.
Mint vert sereg érkeztünk meg a szállásra, a portás kicsit sem meglepve nézett ránk, bár rám egy kicsit szánakozva. Minden bizonnyal ez itt eléggé megszokott látvány. Még egy gyors kérdezz felelek során kiderült, hogy alkalmas vagyok a liftezésre, így hát kissé vonakodva, de mindannyian beszálltunk egy liftbe. Nekem már nem volt erőm reagálni, de Hunt a többiekre a sikerrel hozta a frászt amikor berosszulást tettetett.
– Reggel mikor találkozzunk? – kérdezte DD a telóját nézve. – Most van 2:14.
– Szerintem ráérünk délig – válaszoltam – minimum délig...
Mindenki elfogadta a körülbelüli időpontot, és elfoglaltuk a szobáinkat. Az ajtón belépve egy helyre dobáltam a ruháimat, és a fürdőszobába mentem, hogy megmossam kicsit az arcomat. Talán jobb is hogy a tükörbe csak egy futó pillantást vetettem véreres tekintetemre, így nem lettek rémálmaim a látványától. Visszamentem, és kint még hallani lehetett, hogy Aptya kiment a teraszra rágyújtani egy cigire, és még halkan hallottam, hogy felhívott valakit telefonon. Az már nem derült ki hogy kit, mert pillanatok alatt elaludtam.
