6.
- Bazz, itt tele van minden jó kis mediterrán picsákkal! – ecsetelte Aptya, és nem győzte a fejét kapkodni a természetesen jobbnál jobb repülőtéri személyzet láttán.
„Aeropuerto de Ibiza” állt a felirat, mikor megérkeztünk a körülbelül
A kijáratot keresvén különféle büfék, trafikok és szórólaposok szegélyezték utunkat, mi pedig az otthoni viselkedéssel szöges ellentétben ez esetben minden szórólapot elfogadtunk, hiszen konkrét tervek nélkül érkeztünk ide, és fogalmunk sem volt arról, hova is lehet itt menni bulizni, kajálni satöbbi. Meggyőztem a többieket, hogy térjünk be egy gyrososhoz (természetesen itt is volt, és gyanítom, a világnak nincs olyan pontja ahol ne lenne), hiszen mostanra már kezdtem megéhezni.
- Egész úton zabáltál, most meg gyrososni akarsz? – kérdezte DD, és beleborzongott amikor belegondolt mit össze nem kajáltam a repülőn.
- Jó, az mikor volt már, legalább 1,5 órája! – nyomatékosítottam éhségem tárgyát.
- Hát az igazat megvallva énis kajás vagyok – tette hozzá Hunt, így nem kellett sokáig győzködni őket.
Amint leültünk elfogyasztani étkünket, Aptyát természetesen betalálta egy helyi csajszi.
- ¿Hablas español? – kérdezte mosolyogva a fekete hajú, kreolbőrű jelenség.
- Őőő… nem. – válaszolta magyarul a hirtelen meglepettségébe.
Erre alapos vigyorgás visszafolytott csendes röhögéssel lett a reakciónk többiekkel.
- Parlez-vous français? – próbálkozott tovább.
- Le pirois Marlboroux – súgtam oda Aptyának, majd a röhögés visszatartásával küszködve mutattam felé a piros Marlboros dobozomat.
- Le Basteaux! – vihogták a többiek, és ezzel el is érték, hogy a szerencsétlen csaj idiótának nézzen minket és gyorsan elmeneküljön zavarodott mosoly kiséretében.
- Basszátok meg, miért kellett ezt a fullos picsát elzavarni! – méltatlankodott Aptya, majd hozzátette - …Le pirois Marlboroux – és belőle is kitört a röhögés.
A kaját nagynehezen begyűrtük, mert mindenki azon röhögött a továbbiakban milyen disznó módjára eszek.
- Jó, hát gyrost ki tud szépen enni – mentegetőztem.
Majd átnéztük a prospektusokat amiket összeszedtünk, és kitaláltuk, hogy a Caribe hotelben fogunk megszállni. A térkép alapján mintegy 25 kilóméterre van a repülőtértől, és mivel nem volt kedvünk tömegközlekedési eszközt keresni, úgy döntöttünk egy taxi kisbusszal fogjuk megtenni az utat. Szerencsére ilyesmiből nem volt hiány a kijáratnál, gyors angol megbeszélés után még egy kicsit sikerült is lealkudni az eredeti viteldíjból (mintha számítana hunt táskájának tartalmával).
Santa Eulária des Riu-ba az utat a PM-810-es úton tettük meg, és nem győztünk csodálkozni azon hogy a vidék meg úgy egyébként minden milyen tiszta és mennyire karban van tartva. Bár lehet ez csak azért történt meg, mert éppenséggel Magyarországról jöttünk.
- Jahh, hát otthonhoz képest ez nem semmi, nincs minden tele szeméttel meg mindennel – konstatálta DD.
- Igen – tettem hozzá – nekem is van egy ismerősöm, amerikában járt és amikor két város között ment a vasúttal, azt látta, hogy végig a vasút vonala mentén nem kis részen le van nyírva a fű. Otthon még a parkokban sem nyírják kb…
- Hát ezért jöttünk ide! – mondta Hunt.
- Persze, a napfény, a tengerpart, meg a buli az mind csak mellékes, igazából azért jöttünk, hogy lássuk milyen szépen gondozzák a tájat. – reagáltam Huntnak.
- Naigen, a tengerpart, a koktélok és a picsák – szólalt meg aptya, aki eddig aludt a kocsiban.
- Mi más! – szólalt meg DD. – Habár a picsák engem nem érintenek, ugye…
- Jajjmár höpapucs vagy? – szólt közbe Hunt – Kb nemtom hány ezer kilóméterre van, biztos megtudná.
- Jó de akkoris, te ezt nemérted – érvelt DD. – Én nem vagyok az a fajta.
- Na ez igaz – erősítettem meg DD állítását – pedig mennyi lehetne neki, és mégse.
- Azért mert puhapöcsű – állapította meg Apty – de nembaj, én az összesnek el fogom kenni a száját, és majd bánni fogod hogy te nem.
- Jóvan kapjátok be – tudta le a dolgot DD.
- Nem csak puhapöcsű, de buzi is, már megint azt akarja hogy bekapjuk – piszkáltam.
- Jaja, biztos azért nem akar nőzni se – tette hozzá Hunt, hisz a feldobott labdákra különösen érzékeny.
- Najólvan, mondom be lehet kapni. Amúgyis a Fábi a buzi, már mióta nem nőzött.
- Az más. – védekeztem.
- Jóóó persze, más mi. Max te vagy más mint a többiek ugye? – vigyorgott a fejembe, és örült magának hogy beszólt valamit, amolyan jóllakott óvodás vigyorral.
- Te meg művelt, mint a szántóföld – vágtam vissza saját egykori szövegével, és hozzátettem: - … Te geci. – aminek szintén megvan a maga története, és okot adott egy újabb derülésre.
- Sorry to interrupt you, but we are about to arrive – mondta a taxis erős akcentussal.
- Miről beszél? – kérdezték a többiek, tudván, hogy én munkahelyemen már hozzászoktam a kevésbé érthető angolhoz feka kollégám álltal.
- Azt, hogy mindjárt ottvagyunk – tudattam velük.
Így is volt, a vidéki tájat szépen lassan felváltották a külvárosi mediterrán építésű házak, majd megérkeztünk Santa Eulária des Riu-ba. Néhány piros lámpával arrébb a kocsi beállt egy parkolóba, majd kipakoltunk és Hunt kifizette a taxist. Amint a csomagjaink előtt álltunk, végigmértük a Hotelt a napsütésbe.
- Nem rossz, nem rossz… - értékelte Aptya.
- Jajaja, pár napja még ki gondolta volna hogy egyszer itt leszünk mi? – szólalt meg Hunt.
- Akkor szerintem zúzzunk is be – sürgettem szokás szerint a többieket.
- Jólvan már hova sietsz már megint – kérdezte DD.
- Sehova, csak szétégek itt a napon, és kéne menni tengerparta szerintem – magyaráztam sietségem okát.
- Jaja, ez jó ötlet – támogatta Aptya, úgyhogy gyorsan el is indultunk a lakosztályaink felé.
A recepción megkérdeztük melyik a négy legdrágább lakosztály, mire a recepciós csaj kissé hitetlenkedve nézett ránk, nem éppen elit felszerelésünk nem adott túl nagy hitelt szavainknak.
- Hát, éppenséggel olyanunk nincs hogy legdrágább – tudatta velünk angolul – az árak az aktuális szezontól függenek. Annyi különbség van, hogy egy ágyas, vagy két ágyas szobában akarnak e megszállni.
- Természetesen egy ágyasban, és a lehető legszebb kilátással – közöltem a recepcióssal, majd nyomatékosítottam egy a Hunt kezéből átcsúsztatott 50 euróssal.
- Természetesen a Hotel minden kívánságukra a legnagyobb készséggel áll rendelkezésükre! – közölte velünk a recepciós, aki a bankjegy láttán kétszer olyan szélesen mosolygott.
- A 401-402-403-404-es szobákban isteni a kilátás a tengerpartra.
- Remek, akkor máris kivennénk őket! – és abban a pillanatban át is adta a szobák kulcsait.
- Na így kell ezt csinálni – helyeselt Hunt – az az 50-es tudtam hogy kelleni fog.
- Jajaja, na akkor ki melyiket kéri? – kérdeztem és a kulcsokra néztem.
- Nekem 404-es kell, kedvenc errorom, höhö – kockult Hunt, mi meg a fejünket fogtuk.
- Na és nektek?
- Hát mindegy – válaszolt Aptya – Nekemis – tette hozzá DD.
- Akkor mondj egy számot 1-től 10-ig – kértem Aptyát.
- Hát pffff…. Nemtom.
- Nos?
- Hááát… legyen akkor 5
- Ok, akkor tiéd a 402-es, DD-é pedig a 403-as, ha így ok.
- Persze persze – egyeztek bele mindketten.
Miután sikeresen kiosztottuk a szobákat, gyorsan ledobtam a táskám, és örömmel vettem észre, hogy mindegyikhez jár egy terasz is. Ki is mentem, mire hunt fogadott 3 szoba távolságból
- Höcsá! Jó mi? – célozva a kilátásra, ami valóban lenyűgöző volt.
A hotel remek választás volt, a part mindössze 200 méterre van, úgyhogy nem lesz gond azzal hogy sokat kéne mászkálni odáig. Kisvártatva DD és Aptya is kiment a saját kis teraszukra.
- Aaaaaanyád – ámulkodott Aptya – Hát ez gecijó. – adott hangot csodálatának ily módon.
A nap már éppen lemenőben volt, és vöröses sugarai utolsó erejükkel nyaldosták a Földközi tenger hullámait. Egy örökkévalóságig tűnő percig bámultuk a festményre illő panorámát, elnéztük ahogy a tengerparton az emberek mozgolódni kezdtek, és a legkitartóbb strandosok is szedték össze felszereléseiket.
- Halljátok ez gecijó – törte meg szentimentális gondolatmenetemet DD, majd arra gondoltam, nem ártana kicsit körülnézni.
- Mit szólnátok egy kis éjszakai városnézéshez? – kérdeztem a többiektől.
- Én benne vagyok, csak még lezuhanyozok stb. – válaszolt Aptya.
- Jaja szintén – tette hozzá Hunt és DD egy emberként.
- Oké, akkor mondjuk 1 óra múlva?
- Jahh, egy óra múlva lent az előtérben mondjuk.
- Zsír, akkor ott re. – majd becsuktam az ajtót, és megkerestem a fürdőszobát.
Itt ért a második lenyűgöző eset mindjárt az előző után: a fürdőszoba makulátlan volt, egy hatalmas sarokkád kapott helyet benne és egy méretes zuhanyfülke, amibe két oldalról is jött a víz. Ugyan sarokkádban még életemben nem fürödtem, és mindig is vágyam volt, de úgy döntöttem, most a zuhanyzót próbálom ki.
- Basszameg, tudtam hogy elfelejtek valamit – vettem észre, mikor a széttúrt táskámban sehol sem találtam tusfürdőt. – Mi a fasznak raktam be téli kabátot? – zsörtölődtem magamban, amikor kihajítottam a bőröndből az említett ruhadarabot. – Ááá mindegy, csak van itt valami… - És szerencsére volt is, úgy látszik, itt mindenre gondolnak.
- Hm, nem is baj, Ibizai szappannal még úgyse fürödtem soha, legalább már ezt is elmondhatom magamról – fogtam fel a dolgot némiképp pozitívan.
Miután rendesen helyreraktam mindent a bőröndből, megállapítottam, hogy még mintegy 10 perc van hátra az említett időpontig, úgyhogy van még 15-20 percem várakozni lent. Így is tettem, beültem egy bőrfotelba az egyik dohányzóasztal társaságában, és elkezdtem a helyi lapokat nézegetni.
- Basszus, itt minden spanyolul van, legalább egy angol nyelvű lenne… - gondoltam magamban miután végignéztem minden újságot. De egyen megakadt a szemem: Cream Amnezia. - Hm, mintha ismerős lenne valahonnan… Hát persze! A híres Cream Amnezia disco ibizán, nézzük csak meg… - Úgy tűnik egy programfüzetet találtam, ami éppen ezé a világhírű helyé. És ami igazán sokkolt: holnap este Armin Van Buuren lesz a dj pult mögött. Ha ezt Hunt megtudja, egyből szívrohamot fog kapni. Ránéztem az órámra, már 10 perce elmúlt a megbeszélt találkozóidő, a recepciós csaj pedig néha oda-odanézett felém. Hiába, a pénz ellenállhatatlan vonzerőt eredményez bárkinek (még ha nem is a sajátomból adtam, de persze ő ezt nem tudja). Hunt volt az első, aki megérkezett.
- Bocs Mó, kicsit elnéztem az időt… Hallod nézted a fürdőszobát? – kérdezte.
- Persze hogy néztem, hát majd nem. – mondtam – De amúgy jahh, elég durva.
Mintegy 5 perc múlva DD is megérkezett.
- Bocsi srácok, még megnéztem ezt-azt.
- Semmi semmi – nyugtattam meg – már megszoktam – vigyorogtam.
- Ha ha. Nem is szoktam mindig késni.
- Dehogyisnem! – vágott közbe Hunt.
- Jó lehet tényleg ideje lenne kicsit pontosabbnak lennem – ismerte el DD.
További 10 percbe tellett hogy Aptya is megérkezzen, és látván hol ülünk, megpróbált úgy elmenni mellettünk, mint aki nem ismer. Persze, ahogy ez lenni szokott, senki nem bírta ki hogy ne röhögje el.
- Bocs hogy késtem – kért elnézést ő is – basszus, elaludtam a kádban. Ekkora kádban még életemben nem fürödtem, egyből bekényelmesedtem.
- Nem para, amúgy jahh, durva a kád, habár én zuhanyoztam – nyugtáztam.
- Bazz, kihagytad azt a kádat? – értetlenkedett Aptya.
- Jaja, majd holnap bepróbálom.
- Nah most hogy így kibeszéltük ki hogyan fürdött – szólalt meg Hunt – szerintem vágjunk is bele az éjszakába.
- Igen-igen – helyeselt Aptya.
Azzal el is indultunk, hogy feltérképezzük a város említésre méltó pontjait.
