2.
Idáig az elbeszélés külső szemlélő szemszögéből történt, de mivel túl unalmas lenne ezt így folytatni (és felettébb fárasztó), ezért innentől átállok az egyes szám első személyre. Így a kedves olvasók sokkal jobban bele tudják élni magukat eme kalandosnak most még nem nevezhető kötetbe.
Tehát miután elfogyasztottuk napi adagunkat, felballagtam – jobban mondva inkább erőtlenül felvonszoltam – magam a szobámba. „Fura volt ma Hunt, máskor mindig le szoktunk ülni a kapu elé és dumálni, ha iszunk" – gondoltam. Fogalmam se volt mi lehetett vele, de csak addig gondolkoztam így amíg el nem indítottam a WoW-ot, és bele nem kezdtem a jóleső kockulásba. Mikor észrevettem, hogy az óra 19:55-öt mutat, felálltam, összeszedtem magam, és megintcsak a kapunk előtt Huntra vártam. Tőle szokatlan módon már várt rám, mostmár aztán tényleg nem tudtam hova tenni a dolgot. Nagyon jól szokta titkolni azokat a dolgokat amiket titkolni akar, de valami belső hang mégis azt súgja, hogy titkol valamit, mégha minden erejével azon is van hogy ez ne látszódjon rajta. Most is pontosan így volt.
- Hcsá! – köszöntem rá a nap folyamán már sokadsz
- Hcsááá! – kurjantotta, majd szokásos „kézrecsapás", és elindultunk az „Ördibe".
- Szóltam Aptyának meg DD-nek is, kb mire odaérünk ottlesznek ők is.
- Jólvan, nemtom ma meddig maradok, holnap melózok, tudod… - tudattam vele, de természetesen elengedte a füle mellett.
Így beszélgettünk, amíg el nem értünk a már sokat emlegetett „Ördihez". Sok néven, sok cég alatt futott már ez a hely, volt már „Peppino" pizzéria, meg még fogalmam sincs mennyi minden, a többire már nem is emlékszem, olyan régen voltak. Kívülről az emberre ráköszön az „Ördöngős étterem és söröző" felirat, továbbá a még tavalyelőtt karácsonykor felrakott izzósor. Amint az ember belép, egy vadnyugati csapóajtó fogadja – ami persze nem úgy müködik ahogy kéne, az egyik fele állandóan nyitva van - biztos egy részeg emberkével való találkozás után úgymaradt - és biztosan nem izgatja túlságosan az alkalmazottakat az állapota, lévén már jó ideje így van. A falak félig kő, félig fa felépítésűek, ami nagyon hangulatos volt a nyitás után – lévén akkor még nem volt telerakva állat- és halfejekkel minden. Ugyanaz a CD ment, mint mindig, vagyis pontosabban kettőt szoktak cserélgetni.
- Sziasztok – köszönt kedvenc alkalmazottainkra Hunt, énis eleresztettem egy halk „sziasztokot" mellette.
- Szokásosat? – köszönt vissza Barbi, amire a válasz egy bólintás volt a részünkről.
Mire leültünk a leghátsó sarokban levő szokásos asztalhoz, szinte abban a pillanatban meg is érkezett a két üveg Tuborg, kellőképpen behűtve.
- Na miújság fiúk? – kérdezte Barbi, miközben a söröket pakolta le nekünk serényen, és kerített egy hamutálat.
- Ha te azt tudnád… - válaszolta vigyorgó fejjel Hunt.
- Miaz, mesélj? Úgy mondtad mintha az mondtad volna hogy „ez lesz az utolsó söröm"
- Attól nem kell félni – tettem hozzá gyorsan, mire a reakció egy lightos nevetgélés lett.
- Igazából az a helyzet, hogy még nem beszélhetek róla – szólt közbe Hunt ismét.
Mostmár kezdtem énis gyanakodni, biztos hogy valami mondanivalója van az este folyamán…
- Jólvan, én megyek vissza, akkor egészségetekre! – zárta le a beszélgetést Barbi, végig mosollyal az arcán.
- Köszi, köszi – válaszoltuk gyorsan, aztán gyorsan hozzáláttunk a már említett rituális koccintásunknak, és jóízűen belekortyoltunk a jéghideg nedűbe.
Kezdte mostanra már nagyon furdalni az oldalamat, hogy mégis mit akar ma este Hunt tudatni velünk, ezért gyorsan rá is kérdeztem:
- Na mifasz, „Mó", mi ez a titokzatosság?
- Majd ha megjöttek a többiek, megtudod – válaszolta egyszerűen, ami nagyonis meglepett. Kezdtem egyre inkább várni hogy megérkezzen a banda.
Nem sokkal később egy géppel rövidre nyírt hajú egyén jelent meg az ajtóban. Lógó nadrágot, és méretes hawaii inget viselt. Karján csuklószorító és márkás óra. Fekete Adidas cipőjére pillantott, majd a személyzetre, akiket egy „áá… sziasztok" köszönéssel üdvözölt. Amikor félúton felénk meglátott minket, vigyor ült ki az arcára, és mikor mellénk ért, így üdvözölt:
- „Hszerrbusztok uraim"
- Hcsáá – köszöntem neki.
- Hszerbusz Aptya mester, foglalj helyet – köszöntötte Hunt.
Leült mellém, és Barbi máris ott termett.
- Szia, mit hozhatok?
- Hát, szerintem amit a srácok. Jaja, egy üveges Tubit kérnék szépen – közölte barbival széles kézmozdulatokkal, majd mikor Barbi elindult az említett italért, Aptya hosszasan, szemérmetlenül végignézte amíg megteszi útját a pultig.
- Mmmm még mindig isteni – tette hozzá, mire Hunt egy „jajjj Aptya-aptya" sóhajtással koccintásra emelte az üveget, lévén máris úton volt Aptya adagja is.
- DD mikor jön? – kérdeztem türelmetlenül, még mielőtt elkezdtünk voln bármiről is dumálni.
- Elvileg már itt kéne lennie – mondta Hunt, és állítását a telefonja órájával meg is erősítette.
- Na mindegy, és amúgy mifasz Apty? – kérdeztem beletörődve abba, hogy Hunt mondandója ezek szerint még várni fog.
- Hát bameg, olyan meleg volt ma egész nap, majd megrohadtam. Alap hogy ilyen időben kell terepgyakorlatot tartanunk. Ráadásul a nyugatinál, képzeled milyen szag volt ott. – válaszolta, és arcán kiült annak a jele, hogy visszaemlékezett erre a nem túl kellemes élményre.
- Jahh, képzelem, ahogy a gyönyörű napsütésben gondosan elhelyezett kutyaszar kupacok gőzölögnek a forró aszfalton…
- Ha még csak a kutyaszarszag! De a csövesek olyan büdösek voltak hogy majd' elhánytam magamat tőlük.
- Akkor ma is jó napod volt – vágott közbe Hunt, majd rágyújtott egy cigire, és mi is hasonlóképpen tettünk. – Jöhetne már a DD – tette hozzá.
Mintegy varázsütésre megjelent egy újabb alak az ajtóban, első ránézésre az emberek gördeszkásnak mondaná, és második ránézésre is. Fején DC sapka, lejjebb egy piros DCshoes póló, méglejebb pedig buggyos lelógó gördeszkásoknak való farmernadrág, ebben az esti melegben is. A szokásos köszöngetések után elért hozzánk is, és miután levette a sapkáját, felénk fordult.
- Bocs a késésért, haza kellett kísérnem Anikót, aztán lekéstem egy buszt…
- Persze, tudjuk hogy direkt késtél – szólt vissza Hunt vigyorogva, majd köszönt DD-nek, és mi később követtük a példáját.
- Nahh! – folytatta – most hogy végre mindannyian összeültünk, mondanom kell valamit.
- Na mesélj mester – szólt Aptya, és DD is érdeklődöen kezdett figyelni Huntra, akárcsak én.
- Valószínüleg nem fogjátok elsőre elhinni, érthető, hiszen én sem hittem el amikor először meghallottam – majd cigi után kezdett kotorászni, direkt húzva az idegeinket, ezt is nagyon szerette mindigis csinálni. Amint talált egyet szinte egy emberként adtunk mind a hárman tüzet, mert már alig vártuk hogy mondja már mi az a hihetetlen dolog.
- Szóval… - és beleszívott mélyen a cigijébe – ötösöm lett a lottón.
Mindhárman szótlanul ültünk, nem tudjuk, most csak hülyít minket, vagy tényleg ötöse lett.
Végülis én voltam az első, aki szóra nyitotta a száját:
- Mármint az ötösön lett ötösöd? – kérdeztem, mintha ez lenne a legértelmesebb kérdés az adott pillanatban.
- Ja, az ötösön!
- És, mennyi a nyeremény… -szóltam, de Aptya közbevágott:
- Najó, hagyjad, mivan mennyit ittatok amíg én nem jöttem?
- Komolyan ötösöm lett bazdmeg! – nyomatékosította szavait Hunter, majd hogy a hitetlenkedőket meggyőzze, óvatosan előhúzta a lottószelvényét.
- Ittvan, látjátok, a harmadik téglalapban… Mellesleg az elsőbe is lett egy kettesem – tette hozzá és röhögött – úgylátszik mégsem vagyok olyan szerencsétlen, mint amilyennek hittem magam mindigis.
Szótlanul ültünk, egyszerűen nem találtuk a szavakat. Az ember sokszor elképzeli, mi lenne ha, de amikor ottvan, egyszerűen nem képes feldolgozni. Menekűlően húztam bele a sörömbe, és belegondoltam, milyen veszélyekkel jár egy ötös lottószelvénnyel mászkálni, hátha még egy kettes is van rajta.
- És… mennyi a nyeremény? – szólalt meg elsőként DD, arcán még mindig kiült a meglepettség.
- 1538 millió forint... – suttogta Hunt, és mindannyiunkat egyszerre rázott ki a hideg.
